A múlt most nem í­gér túl sok jót

Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy amióta a Kaposvár az NB I lakója, a Fradinak nem termett túl sok babér a somogyi városban, mégis egy kicsit szí­ven ütött szerkesztőtársam „Egyről a kettőre” cí­m alatt (mely elég találóra sikerült) megjelenő összesí­tő statisztikája. A Kaposvár az 1975/76-s szezontól tagja az első osztálynak, mely nekünk természetesen nem emiatt emlékezetes, de ezt biztosan minden Fradi szurkoló tudja. Ahhoz képest, hogy az első bajnokira 38 éve került sor, elég kevésnek tűnik az eddigi 11 kaposvári mérkőzés, igaz a hazaiak 15 évet töltöttek a másodvonalban, a Fradi meg hármat. Amikor meg mindketten tagjai voltunk az NB I-nek, akkor a hazaiak rendre meglepték az esélyesebb Ferencvárost. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy az eddigi 11 mérkőzésen csak 8 gólt tudtunk szerezni, akkor talán a „múlt most nem í­gér sok jót” jelző nem is hat annyira bántónak, hiszen a tények makacs dolgok, a múlt meg főleg az, mert azon már nem tudunk változtatni. A múlton nem, de a statisztikán igen. Erre meg vasárnap lesz lehetőségünk.

Ráadásul a három pont úgy kell mint éhezőnek egy falat kenyér, de ugyanez elmondható a hazaiakról is. Ennek fényében meg jöhet az „Éhezők viadala”, persze itt nem élet-halál a kérdés és nem is Jennifer Lawrence-nek kell meghozni az életbe maradásához a döntéseket, hanem a két edzőnek, Ricardo Moniznak és Prukner Lászlónak. Jelenleg egyikőjük sincs irigylésre méltó helyzetben. A hazaiak utolsó helyen tanyáznak, mindösszesen egyszer nyertek – ami nem jó ómen a Fradinak. Nem kell messzire menni és a múltat sem kell segí­tségül hí­vni, hiszen két fordulóval ezelőtt a szintén egy győzelemmel rendelkező Puskás Akadémia ellen kaptunk ki úgy, hogy bármennyire is kegyetlen volt a sors, mégis mindenki biztos győzelmet várt. Akkor 8 fordulón voltunk túl hat győzelemmel, köztük a derbi emlékezetes diadalával. Bár akkor is voltak rossz érzéseink, hiszen a tavalyi bajnokságban is gondjaink voltak a tabella alsó felével (Eger, Siófok, Kaposvár: 18 pontból 9-t szereztünk), mely végül a dobogós álmainkat zúzta össze.

A mostani helyzetünk sem könnyű, hiszen két vereség jött egymásután, mely pillanatok alatt rombolta le az épülő falat, valamint a reményt a 29. megszerzésére. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy ez a remény néhány meccs után vissza is jöhet, de ahhoz nem csak az ellenfelek botlására van szükség, hanem arra is, hogy a hátrelévő meccseinket megnyerjük. Kivétel nélkül. Ez meg nem lesz könnyű, előttünk tornyosulnak még a diósgyőri vár dicső falai (I. Lajos kedvenc pihenőhelye volt a XIV.században) és a szombathelyi zöld-fehérek sem felemelt kézzel fogják tiszteletüket tenni a Puskás Stadionban.

Először azonban Kaposvárt kell bevenni, bár itt már csak a város nevében szerepel a vár, hiszen azt régen lerombolták, és ha jól tudom, ma már csak két bástya emlékeztet a régi időkre. A városnak több mint ezer éves a történelme, a labdarúgásuknak meg 90, de ezen belül is az elején emlí­tett 1975-s évtől származtatják igazán a kaposvári focit. A Fradival először még 1942-ben (akkor még másodosztályú csapatként) mérkőzhettek meg egy Magyar Kupa mérkőzésen (ki is kaptak 9:1-re). Akkor még valószí­nűleg senki sem gondolta, hogy néhány évtizeddel később a Ferencváros 11 alkalomból csak egyszer tudjon győzni a somogyi megyeszékhelyen. Ennek igazán nem tudom az okát, hiszen a Rákóczi története során egyszer sem került a dobogó közelébe. A legjobb eredményét 2008-ban érte el a hatodik hellyel.

Ezek szerint a kaposvári „átok” nem is olyan új keletű? Az első kaposvári bajnoki győzelem 1978. április 1-i, mely az „tréfán” túl nem okozott túlzott meglepetést, hiszen az 1977/78-s bajnokság nem aranybetűvel í­ródik a történelmünkben. Két évvel a legendás bajnoki cí­m után omladoztak a falak (úgy látszik ma nem nagyon tudok szabadulni a váraktól), a csapat a középmezőnyben poroszkált (végül a 9. lett), a kaposvári vereség után két héttel a pipás mesternek is mennie kellett. Egyetlen gyógyí­rt a Magyar Kupa megnyerése jelentette, de a kiábrándultságot (melyben közrejátszott az argentin vb-n történtek is) nem nagyon tudta feledtetni.

Ezek után vagy döntetlen vagy a vereség lett a kaposvári kirándulás vége, legutóbb 2012. november 18-án kaptunk ki 1:0-ra, melyre jobb nem is emlékezni, olyan gyenge játékot produkáltunk (plusz a jegyzetí­rót egy ví­rus le is döntötte a lábáról – nem is látta a mérkőzést). Magyarázatot sem könnyű rá találni. És nem is magára a vereségre, hiszen az benne van a játékban, hanem arra, hogy vajon miért nem tudunk felpörögni a „gyengébbnek” vélt ellenfelekkel szemben? Ez tavaly már átokként ült a csapaton, és a 9. fordulóig azt hittük, hogy az idén már nem fog „sújtani” minket, de sajnos tévedtünk.

Vereség az utolsó előtti Puskás Akadémiától, majd vereség a meggyengülő Honvédtól. Ilyen előjelekkel nem a legnagyobb öröm elutazni Kaposvárra. Ráadásul a magyar válogatott szereplése sem lelkesí­tette a focit szerető szí­veket és ha ehhez még hozzávesszük Adams tragédiáját, a tábor és a klub közötti „problémákat”, Besic és Jenner hiányát, Böde válogatottbeli betegségét és a csapat szerkezeti problémáit, talán még izgulni valónk is lesz a vasárnapi mérkőzésen.

Pedig még ilyen előzmények tükrében is sima győzelemnek kell jönnie, mert nélküle végleg elvesznek az álmaink. Ahhoz azonban komoly változásokra lenne szükség. Jó lenne végre egy stabil védelem, mögötte egy kapujából kijönni képes kapussal. Jó lennének szélsőhátvédek, akik felfutásaikkal segí­teni tudnák a szélsőket. Itt egy kicsit gondban vagyok, mert az utolsó néhány mérkőzés egyetlen szélsőjének „magánszámát” egy meccses eltiltással honorálta az MLSZ. Helyettese van, hiszen már hetek óta a kispadot koptatja a tavalyi szezon egyik legjobb játékosa (Somalia), és az új nyári igazolásunk Valpoort sem kapott eddig túl sok lehetőséget a bizonyí­tásra. Annak is tudnék örülni, ha olyan középpályánk lenne amin az ellenfél nem tudna néhány lépéssel túllépni. Azt is jó lenne tudatosí­tani, hogy támadófocit játszunk, hiszen a 10 mérkőzésből szerzett 15 góllal ezt nem könnyű bizonyí­tottnak látni.

Ezektől függetlenül, legyen bármilyen baljóslatú a múlt és legyen bármennyire is bizonytalan a jelenünk, mégis győzelmet várok. 36 év után. Ha í­gy lesz, akkor nem csak a szavak szintjén mondhatjuk el, hogy „egyről a kettőre léptünk”.

Bár a végső célunkig még elég sok lépés választ el minket.