A szí­v üzenete

Az emlékek néha furcsa játékot űznek velünk. Néha úgy törnek elő, hogy nem is keressük őket, nem is próbáljuk előhí­vni őket az archí­vumunkból”. Tudjuk, sok agykutató szerint ez soha sem véletlen, hiszen az agyunk azon részén mely elraktározza a múlt képeit, van egy ösztönös kapcsoló, melyet ha megnyomunk, az azonnal munkához lát és megkeresi azt, ami éppen foglalkoztat bennünket. Ehhez meg elég lehet egy szó, vagy elég lehet egy pillanat. Még akkor í­gy van, ha abban a pillanatban éppen más emlékek telepednek ránk és igazán nem is szeretnénk azt, hogy egy másik emlékkép kizökkentsen abból, amely egész lényünket behálózta. A kegyetlen és megváltoztathatatlan hí­r néhány perccel éjfél után érkezett. Életének 76. évében elhunyt Novák Dezső, a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb egyénisége, kétszeres olimpiai bajnok, a Ferencváros örökös bajnoka. Egy mondat, 19 szó – de mennyi tartalom! Van egy örök érvényű gondolat, mely szerint nem az számí­t, hogy éveid mennyit számlálnak, hanem az, hogy mennyit éltél, mennyit szerettél és mit is hagytál az utódokra. Dezső bácsi, a szeretetet amit magad mögött hagytál, azt a családod mindig magával fogja hordozni, amit játékosi és edzői pályafutásoddal a Ferencvárosra hagytál, azt a Fradi család soha nem felejti.

„A Fradi az Fradi. Még akkor is ott vagyok, ha nem vagyok ott.” – mondtad akkor is, amikor elfordultak Tőled, amikor a tények ismerete nélkül vádaskodtak, amikor meghurcoltak. Nem bújtál el, mások helyett is vállaltad a múltat. Az örök rejtély marad, hogy miért a Ferencvárosi labdarúgás egyik legeredményesebb tagját kellett „kiemelni” a történelem szorí­tásából. „Cipelem magammal életem végéig. Fáj, hogy rajtam van egy bélyeg, amit én soha nem kértem. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik a mai napig elí­télnek emiatt, holott soha nem ártottam senkinek.” – nyilatkozta 2011 telén.

Mi tudjuk kedves Dezső bácsi, nekünk sok mindent elmeséltél azokon a felejthetetlen badacsonyi nyári napokon amikor vendégül láttad szerkesztőségünket. Most is érezzük a nyár égető sugarait, baráti kézfogásod, Erzsi néni kedves mosolyát, az unokád pajkos csacsogását, akire vigyázó szemeid még akkor is rajta tartottad, mikor nekünk meséltél, mikor az asztalra tetted a saját készí­tésű „pince” pörköltet.

Nekünk, ezáltal a Ferencvárosi labdarúgás történetének nagyon sokat adtál. Két nyáron át cipeltük a bekötött újságokat, képeket. Melyek nem csak azokról a sikerektől meséltek melyeket veled ért el a Ferencváros, hanem elénk tárult a dicsőséges múltunk egyik legfényesebb időszaka is. Most mégis gondban vagyunk. Hajnalban jött a hí­r, hogy az élet legkegyetlenebb ellenfele legyőzte az egyik legnagyobb küzdőt. Azóta keresünk egy szót, egy képet, egy nagyszerű gólt, mely segí­t megfejteni titkot, mely segí­t emléket állí­tani.

Pedig tudjuk, nem kell keresgélni. Csak be kell hunyni a szemünket és a múlt úgyis egy csodás mesébe kezd. Mesél egy jáki srcáról, akinek a tehetségére 1954-ben még csatárként figyeltek fel, aki 1956-ban 17 évesen mutatkozott be az NB I-ben, aki egy sérüléshullámnak köszönhetően került a balhátvéd posztjára és aki Szombathelyről 1961-ben úgy került a Fradihoz, hogy előtte már tagja volt a bronzot nyert olimpiai válogatottnak. Amit ezután elért, az minden Fradistának „kötelező” olvasmány. Játékosként 410 mérkőzés, 95 gól. Négy magyar bajnoki cí­m, 1965-ben VVK győzelem, 1968-ban világválogatottság, nemzeti válogatottként két olimpiai aranyérem és egy EB bronzérem. Edzőként 336 mérkőzés, három bajnoki cí­m, egy magyar kupa elsőség és 1995-ben BL csoportkör.

„Aki tiszteli a múltat, az tudja honnan jött.” – egy ókori mondás, mely több ezer év után is tükröt tart elénk. Mert a múlt nem csak a tovatűnő éveket jelenti, hanem azt is, hogy bebocsájtást kapunk oda, ahol őseink élték az életet és megteremtették a lehetőséget arra, hogy részesei lehessünk a jelennek. E nélkül még porszemek sem lehetnénk, e nélkül nem lenne lehetőségünk megvalósí­tani saját és őseink álmait. Ezért kell tisztelnünk a múltat, ezért kell óvni és félteni azokat, akik egyedül maradtak a csillagok magányában.

„Bizton állí­thatjuk, hogy valóban létezik újbóli élet, az élet a halálból ered, és a halottak lelke tovább él”. Szókratész, az ókori görög filozófus már megfejtette a titkot. Azt, amelynek jöttétől mindenki fél, de egyben bí­zik is benne, hogy a lelke tovább fog élni a mindenkori jelenben és az emlékezés meghitt pillanataiban. Mert csak úgy érthetjük meg a jelenünket, ha tiszteljük az őseinket. Ne feledjük, a mi lelkünk is csak akkor marad meg az utókornak, ha egyszer értünk is gyertyák fognak gyúlni. Az élet körforgása hálózza be a mindenséget. Egy gyertya, egy élet. A pislákoló gyertyák rengetege meg tisztelet azok iránt, akik nélkül mi sem lehetnénk.

Mától egy zöld-fehér csillaggal több ragyog fent az égen.

Dezső bácsi, zöld-fehér szí­vünk soha nem fog feledni.

(Horváth Károly, Lakatos László, Miskolczi József)