Adventi naptár – 2015 „Tudom, Zoli, a „barát” abszolút bizalom…”

Még 22-öt kell aludni

N. Pál József
….
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

Egy régi í­rás elé

Advent a várakozás ideje. Szent várakozás ez, a várás értelmének lélekben biztos tudatával, ahogy a gyermek a Mikulásra, a Jézuskára, az első hóesésre vár odaadó áhí­tattal, hisz tudja, nem vár hiába, mert a csoda biztosan elkövetkezik. A lélek készenlétének állapota ez, a nyitott szí­v ünnepélye, ahol napi keserveink, háborgásaink, fel-feltörő indulataink helyét ama belső béke, a szeretet hatalmának óhaja veszi át. Mert megváltásra í­téltettünk mindannyian, s midőn a Megváltó születésére emlékezünk, a szeretet kell, hogy úrrá legyen rajtunk, ott, a karácsonyfa alatt, tudván, hogy ez az állapot az emlékezésre való képesség is egyben. Hadd emlékezzek én is tehát.

Köszönöm a Tempó Fradi szerkesztőinek, hogy e szeretetben született, hűségről tanúskodó káprázatos adattárnak a magam módján én is a részese lehetek. Régi í­rás ez, amivel a türelmesebb olvasó a következő három hétben szembesülhet, ám nekem fontos valamiért. Varga Zoltán eddigi életem – egyik – legnagyobb és leginkább tanulságos élménye volt. Játszani alig láttam a maga idején, de szemben ülhettem vele nemegyszer órákon át, sorsunk, életünk fordulatainak tapasztalatairól szót cserélve általában. Vélem, a futballról beszéltünk legkevesebbet – a 2008 és 2010 közötti Fradiról meg egy szót sem talán –, mégis e játék imádata adta áhí­tat, no meg e mí­toszi erejű klub emlékezete lengte be a találkozásainkat minduntalan. Én nem a káprázatos képességű játékossal, nem a legendával beszélgettem hónapról hónapra, ott, a budai sörözőben vagy másutt, hanem olyan lélekkel, akinek „nagysága” csak a múló idővel lett fölismerhető igazán.

Varga Zoltán rendkí­vüli ember volt, létezésünk demonstrációjának olyan sűrí­tménye, akinek csodái, esendőségei, szeretet utáni vágya és békétlenségei, erényei és ballépései rólunk, teremtményekről beszéltek valószerűtlen teljességgel. Nem hiszem, hogy van nap 2010. április 9. óta, hogy ne jutna eszembe. A róla készült film-részleteket sem nézem szí­vesen, el-elszorul a torkom, mintha még ma sem tudtam volna igazán „elengedni” őt. Tudom, nem is megy ez nekem már soha, itt maradt bennem emlékként és emlékeztetőként arra az igényre, óhajra – avagy utópiára, ha tetszik – ami megvalósí­thatatlan itt e földön, ám aminek szí­vbéli őrzése nélkül nem élhetünk tovább.

Aki hiszi, hiszi, aki nem az nem, Varga Zoltán lényét, csak futballrajongói elmével megérteni sohasem lehet. Végzetesen gyalog jár az esze annak, aki például az Alberttel szembeni – feltételezett – „irigység” felől próbálja – „nem értem, nem értem” rikkantással – megfejteni őt. Mert nem Albert „elsőségét” rühellte, nem a helyére áhí­tozott, hanem a kivételezettség morált rothasztó állapotába való belenyugvást, mint jelenséget vetette meg! Ha őt tolják föl elsőnek, ha őt ajnározzák, mindent szétvert volna maga körül. Zsigerileg gyűlölte a rajongás felszí­ni jeleit minden értelemben, még a karácsony évente kirendelt és „elviselkedett”, magamutogató, hamisan álságos szeretetére is irtózattal nézett.

Nem rajongást akart, hanem a szeretet futballjára, a szeretet csapatára vágyakozott, oly ideát dédelgetett, ami itt e földön soha sem lesz megvalósí­tható, de aminek lélekmélyi dajkálása nélkül mégsem élhetünk. A Latinovits Zoltán álmodta „szeretet szí­nháza” volt ehhez fogható törekvés talán, aminek megvalósí­tása a szí­nészzseninek sem sikerült-sikerülhetett, e két géniusz életének – némileg – összevethető párhuzamossága, a békétlenségre való hajlam, az „összeférhetetlenség” legendája megdöbbentően hasonló tán épp ezért lehet. Amit – különböző módon és különböző tudatossággal persze – Latinovits és Varga követelt, amiért harcoltak, amiért békétlenkedetek, az „nem e világra való” alkalom volt a maga korában, és nem is lesz az soha, ám a reá való igényt feladni mégsem lehet, hisz ha feladjuk, a rossz gazdája ülhet tort életünk minden pillanatán.

A szeretet vágya és a szeretet sugárzása ez – egy időben. Én ezt az embert őrzöm magamban halálomig. Hiszem, hogy Varga Zoltán a Ferencváros történetének nemcsak egyik legnagyobb játékosa, de – s ez a fontosabb! – az egyik legnagyobb alakja is volt, ama magasabb lényeg tudója „öntudatlanul”, ami nélkül a Fradi is csak az ellenfelet gyűlölő, megvető, folyvást rajta élcelődő, az önmagába zárt, elfogult, ész nélkül való – nemegyszer infantilis – rajongásba süppedt „zengő érc és pengő cimbalom” lehet csupán, az elnyert trófeák számától függetlenül. Pontosan olyan, amilyennek egyik klubnak sem szabadna lennie.

S mert közelről néztem a szemébe, s rezdüléseit is érteni véltem, tudom, hogy szomorúsággal a szí­vében hagyott itt bennünket, akárcsak Ady, József Attila vagy Latinovits, ám mégsem remény nélkül, hisz életének, művének tanulsága folytatható lehet. Az idősebbekben jelenvaló emlékként, az ifjabbakban rádöbbentő tanulságként maradhat meg ő nekünk, de a Fradit és ezt a hazát összetartó alkalomnak mindenképpen.

Szakmai és morális kételyek ide vagy oda, tán a Fradira és labdarúgásunkra is szebb napok virradhatnak még. Tudom, Zoli, akkor, 2010-ben nem bí­zott ebben, ám öröksége, játékának emlékezete mégis a bizalmat hagyta reánk – éljünk vele, hátha sikerül! Várjunk, reménykedjünk, hisz leesik majd a hó, jön a Jézuska, a Megváltó pedig biztosan megszületik, s a szeretet futballja is közénk érkezhet még talán.

Advent van, szent várakozás. Várakozik a Fradi, várakozik a magyar, s mi, e játék javí­thatatlan szerelmesei is várakozunk. Hinni szeretném, hogy nem hiába. Hajrá hát Fradi, hajrá hát magyarok! S jó olvasást annak, aki e közel öt esztendeje kelt sorokba beletekint!