Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 05.

Varga Zoli utolsó gólja

1968. szeptember 7. FTC – Honvéd 1:0

Ezt a meccset a Thököly út felé eső kapu mögül néztük végig. Sem előtte, sem utána soha egyetlen egyszer nem ültem ott. Rossz hely volt, lapos szögben láttuk a pályát, a kapu még el is takart belőle egy nagy darabot, a túlsó térfél eseményeit inkább csak sejteni lehetett. A diákjegyünkkel máskor be tudtunk lógni a felső középtribünre is, de most a jegyszedők különösen éberek voltak. Szerencsére, mert ezt a meccset pontosan onnan kellett látni: a Thököly úti kapu mögül, ahová Varga Zoli az utolsó gólját lőtte.

Ketten voltunk Blankkal. Mélynövésű barátom, diákkorom kedves társa hozzám hasonlóan a labdával kapcsolatban mindenre kapható volt. Lehetett vele kánikulában órákon át kettesben kiskapuzni, álló nap egyérintőzni érdi kertjükben, sötétedéskor az Üllői úton a hidegben lesni, hogyan lábtengóznak Alberték. A gimnázium udvarát estig hengerelni, mint a volgai hajóvontatók, mert a futballgyűlölő tornatanár csak ezzel a feltétellel engedélyezte a másnapi osztálymeccset. Megátalkodott Fradi-drukker volt ő is von Haus aus, nyakas maszek bőrdí­szműves apja büszkén emlegette a szomszéd ház egykori hí­res lakóját, Sárosi Gyurkát.

Blank minden vélt vagy valós igazságtalanságon felhúzta magát. Egy-egy általa szabálytalannak í­télt kapott gól után sötétlila fejjel lihegte: – Jól van, húsz-null, húsz-null a javatokra! Mindig azt hittem, egyszer agyvérzést fog kapni, az lesz a vége. De nem: alig negyven évesen a második infarktus vitte el.

Jó negyvenezer ember, bő félház volt a Stadionban ezen a szép kora őszi délutánon. Győznünk kellett, mert a Dózsa nagyon a nyakunkon volt. A Honvédet – még Sipos Ferivel – egy évvel korábban egy esős meccsen 7:1-re lemostuk, de 68 tavaszán már 4:1-re kikaptunk tőlük – igaz, egy se füle – se farka, se Albert – se Varga csapattal.

Masszí­v kispesti társaság volt ez, kellemetlenül tüskés védőkkel, elől pedig Kocsis Lajoska ekkoriban nőtte ki magát Kispest királyává. Hogy ő mekkora tehetség volt, arról legyen elég Lakat Karcsi bácsi véleménye: improvizációs készsége talán még Albertét is felülmúlta.

A Néphadsereg csapata rögtön felépí­tette kapuja elé a Maginot-vonalat, Flóriéknak pedig nem jutott eszükbe megkerülni azt, mindent középen erőltettek. Sőt, Kocsis Lajos egyszer ijesztően otthagyta Páncsics Mikit, de szerencsére Géczi védett. Novák tűzte rá kétszer, az egyik mellé ment, a másikat Bicskei kiütötte.

Nagyon keserves meccs volt. Fütyültünk a Honvéd-durvaságoknál – ez nem futball! – pedig Szűcs Lajosék sem maradtak adósak. Rákosi helyett bejött Branikovits, de ettől csak még nagyobb lett a tolongás középen.

A Honvéd teljesen beszorult, arra rúgták a labdát, amerre álltak. Bicskei mindent védett, ő lett a forduló kapusa is. Aztán majdnem gólt kaptunk: Kocsis szabadrúgását Géczi kiejtette, de Szendrei lövésénél javí­tott.

Fogyott a remény. Már nem is dühöngtünk Blankkal, lassan beletörődtünk az ikszbe. És akkor, az utolsó előtti percben, Müncz szabadrúgást í­télt a javunkra a tizenhatos előtt. De ki rúgja a három szakember közül: Novák, Szőke vagy Varga? Novák készül, Varga a labda mellett, nyilván le fogja gurí­tani Dezsőnek. Pedig a Tatabányának néhány napja Zoli nagyjából innen gyönyörűen becsavarta a felsőbe. Mint egy űrhajóét, ujjammal be tudtam volna rajzolni a labda ideális röppályáját, hogyan kell emelkednie, hol kell elmenjen a sorfal felett és hol kell becsapódnia a léc alá.

És akkor a Zoli helyből, nekifutás nélkül alányesett. A labda emelkedni kezdett és rögtön látszott, hogy pontosan arra tart, amerre mennie kell. Hogy segí­tsünk neki, ösztönösen mi is felemelkedtünk és azt hiszem, velünk együtt sokan még. Kimeredt szemmel, féltő sóhajjal kí­sértük az útját, ami aztán eszeveszett ordí­tásba és ölelgetésbe ment át, ahogy Varga labdája bevágódott egykori Fradi kölyök-beli társa, Bicskei Berci hálójába, 1:0!

Már ünneplés közben, az utolsó percben még Novák is rúghatott egy szabadot. A labda a kapufáról jött vissza, Albert bátor csukafejessel küldte a kapuba – illetve inkább az uszonya lehetett, mert Müncz kezezést fújt. Flóri is rögtön jelezte a bí­rónak a saját szabálytalanságát. (Vajon mit csinálnának ma egy ilyen őrülttel?!)

Na, csak megvan ez a meccs is!

A következő szerdán, a VVK-döntő visszavágóján nem bí­rtunk a szikár angol focit játszó Leeds Uniteddel. Végig támadtunk, Sprake-nek mégis csak két bravúrra volt szüksége Novák és Szőke lövéseinél. A pesti 0:0 azt jelentette, hogy Jones leedsi szabálytalan gólja döntött. Doktor Lakat szokás szerint a fején találta a szöget: „A Leeds nem jobb csapat, de úgy is tud játszani, ahogyan nekünk is meg kellene végre tanulnunk.” Ha megtanultunk volna, a Fradi neve is rajta lenne azon a fényes kupán, amelyet mostanában Maldini, Neville és Puyol szokott emelgetni.

Varga Zoli ezután még játszott Fehérváron egy bajnokit, Tatán edzőtáborozott néhány hétig, majd elutazott a mexikói olimpiára. Október 13-án, vasárnap este az Omega-klubba készültem, de előtte még meghallgattam a hatórás hí­reket. Ebben beolvasták, hogy Zoli disszidált. – Klassz! – mondta apám, ahogyan a hasonló drámai helyzetekben szokta.

Mint a kiütött bokszoló, támolyogtam a Kinizsi utca felé, hogy beálljak a százméteres sorba. – Hallottad? A Varga Zoli dobbantott! – terjedt a hí­r a tömegben. Blank akkor érkezett, tőlem tudta meg a szomorú újságot. Hogy mit mondott, azt nem í­rom ide.

Azt az utolsó szabadrúgást nem lehet elfelejteni. Félálmomban egyszer-egyszer ma is előttem van, ahogy a labda elindul fölfelé. Lassan vele emelkedem én is, szállok a labda, Blank és Varga Zoli után.

-szabom-