Az elátkozott második forduló

Nem volt olyan bajnoki rajt az elmúlt közel negyven évben, hogy ne vártam volna izgatottan és feszülten a nyitómérkőzést. Azoknak mindig volt valami megmagyarázhatatlan kisugárzása. Hosszú várakozás, felfokozott hangulat, új játékosok, sok esetben új edző – ezek mind közrejátszottak ahhoz, hogy a bajnoki nyitányok mindig emlékezetesek maradjanak. Főleg azok, ahol olyan győzelmek és olyan bemutatkozások társultak, melyek az egész Ferencváros történelmére jelentős hatással voltak.

Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy a bajnoki nyitányok általában jól szoktak sikerülni a Fradinak (főleg a Szentélyben), akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy a focií­nség mellett a győzelmi mámor semmivel sem pótolható érzése tette emlékezetessé az első mérkőzéseket. Jegyzetem cí­méből könnyen ki lehet találni, hogy elsősorban nem ezekről szeretnék értekezni, hanem a folytatásról. Nem is tehetek másként, hiszen a jelenleg bajnokságban is a második forduló következik. Ráadásul egy olyan első mérkőzés után, amit nagyon vártunk, és ahol egy új és átalakuló félben lévő Ferencváros nyert úgy 2:1-re, hogy a lefújás után percekig zúgott a taps a lelátón. A „csoda” az egészben az volt, hogy nem elsősorban a játékot dí­jazta a közönség, hanem azt, hogy hosszú évek után sokan érezték úgy, újra van egy szerethető csapatunk.

Még véletlenül sem akarom az ördögöt a falra festeni, de a győzelem utáni öröm sokadik pillanatában váratlanul olyan képek ugrottak be, melyek egy kis bizonytalansággal töltöttek el. Nagyon sokunk számára az 1990/91-es bajnokság az egyik legemlékezetesebb nyitánnyal kezdődött. Ha azt mondom, hogy Nyilasi Tibor és Lipcsei Péter, sokan egyből rávágják: „öt nyí­lvessző hatolt a lilák szí­vébe”. Nyilasi Tibor először ült a bajnoki mérkőzésen a Fradi kispadján, Lipcsei Péter meg először szerepelt bajnoki mérkőzésen a Fradi csapatában. Egy olyan bajnoki rajton, mely örökké emlékezetes marad. A Megyeri úton ötöt vágni az ősi ellenfélnek, egy olyan kezdetről árulkodott, mely már a harmadik Fradi gólnál már teljes ködhálót font a szemünk elé. A kábulatunk egy hétig tartott.

Emlékszem, úgy mentünk azon a napon a Szentély felé, mint akik nem csak a bajnoki aranyat, de a világkupát is megnyertük volna. Pedig csak egy fordulón voltunk túl, igaz azon ötöt vágtunk a Dózsának. Már órákkal a mérkőzés előtt lépni sem lehetett a Szentély környékén, úgy fogyott a kitűző és a zászló, mint a Sörözőben a Szalon sör. Ismeretlenek ölelkeztek össze csak azért, mert éppen elmentek egymás mellett. A barátokkal már a vasúti zötykölődés során (közel három órás volt az út Kalocsáról Józsefvárosig, természetesen átszállással Kiskőrösön) megállapodtunk, hogy a mérkőzés után annyi sört gyömöszölünk le a torkunkon, ahány góllal nyerjük a mérkőzést. Még viccelődtünk is, hogy szólni kéne Nyilasi Tibinek, hogy hatnál álljanak meg, mert egy rövid költségvetési tárgyalás után rájöttünk, hogy az anyagiak kb. csak annyi sört engedélyeznek.

Abban is biztosak voltunk, hogy az aktuális ellenfél, a Tatabánya eleve feltartott kézzel fog a pályára lépni és esze ágában sem lesz elrontani a készülő fiesztát. Pedig elrontotta, mert kikaptunk 2:1-re. Talán még soha nem volt részem olyan csendes kivonulásban, mint akkor a mérkőzés után. Szinte senki sem kiabált, nem fütyült és nem is mérgelődött. Egyszerűen úgy éreztük, hogy el vagyunk átkozva, hogy valami ördögi összeesküvés áldozatai lettünk és sokan már Hollywoodot tárcsázták, hogy speciális ördögűzőket importáljanak.

A következő emlék már nem is olyan régi. Jogtalan kizárásunk után visszatérésünk ünnepén úgy aláztuk le a ZTE csapatát 4:1-re, hogy még a szakértőként szereplő Nyilasi Tibi is azt jósolta, hogy ez Fradi végig fog száguldani az NB1 mezőnyén. Az átok azonban ismét lesújtott, mert a következő mérkőzésen, Nyí­regyházán szaladtunk bele egy kiadós 3:1-es vereségbe, amit tovább zuhanórepülés követett. Az, hogy a Fradi számára veszélyes a második forduló egy győztes meccs után, nem csak ez a két év bizonyí­tja. Emlí­thetném a 2000-es bajnoki nyitány után győri vereséget, de 1997-ben is a győztes mérkőzés után egy keserves döntetlen következett a BVSC ellen.

Mielőtt bárki is rosszra gondolna, nem akarok vészmadár lenni. Már a cikk megí­rása előtt egy hivatásos ördögűzőhöz fordultam, aki néhány száz forint ellenében biztosí­tott arról, hogy szombaton biztos nem fog lecsapni a második fordulós átok. Bár megpróbáltam kivallatni, hogy vajon mivel is tudja igazolni az állí­tását, de amikor megláttam a kezét, mellyel finoman jelezte, hogy ez bizony újabb százasokba fog kerülni, inkább elfordultam tőle. Bí­zom benne, sőt a szí­vem legmélyén még hiszem is, hogy a mai Fradi nincs rászorulva kuruzslókra. Prukner László van annyira jó szakember, hogy tudja a megoldást.

Ahhoz sem kell nagy jóstehetség, hogy a szakmai vezetés és a csapat is tudja azt, milyen fontos lesz a kecskeméti mérkőzés. És nem csak a három pont miatt, mert azt még a legelvakultabb szurkoló sem gondolja, hogy pontveszteség nélkül fogunk átgázolni az NB1 mezőnyén. A lényeg, mint mindig az apróságokban rejlik. Aki ott volt pénteken a Szentélyben, az tudja és átérezte azt, amit már jó néhány éve nem éltünk át. Most ismét sokan tudnak hinni a csapatban, a Ferencvárosban. Szerkesztőségünkben eddig mindig én voltam a túlzott optimista, most fordult egy kicsit kocka, mert „Karcsi” és „mjozef22” győzködődött arról, hogy végre szerethető csapatunk van és én voltam az, aki egy kicsit óvatosabban fogalmazott a fotelszurkolós jegyzetemben.

Ennek az egyik oka természetesen, az elátkozott második forduló. Egyszerűen képtelen vagyok kitörölni az emlékezetemből az 1990. augusztus 25-ét, amikor is a fantasztikus Újpesti diadal után simán kikaptunk a Tatabányától. Némán, csendben és lehajtott fejjel zötykölődtünk hazáig a vonaton. Pénzünk sem maradt, mert végül is bánatunkat sörrel próbáltuk enyhí­teni, de azon a közel három órás hazaúton egy életre való tanulsággal lettünk okosabbak. Mely sajnos a mai napig kí­sért.

És amit nagyon szeretnék szombaton, végleg a kukába dobni.

– lalolib –