Az első football match

A «Nemzeti Sport» eredeti tárcája.

A millennáris évben, tehát bizony több mint tiz éve a Mister (szerk: Stobbe Ferenc) lelkes példája már fogott néhányunkon. Abbahagytuk a kinos futótréninget, s már vigan rugdalóztunk esténkint a millennáris pálya két kabát jelezte kapuja előtt.

Érett volt a játékkedv — de a játék még nem — mikor Steiner papa, a MTK. volt titkára buzdí­tására Dusi is (a MTK. művezetője), Freund Sándor a „sulydobás magasba” rekordere, a pénztáros Kertész Sala, Schey Ernő, Somogyi Aladár (a mostani képviselő), Róka Jani, Schiller Frici, Ramaszeder Pista, Gajzágó Tibor, Békés Géza, Zoltán Mihály, Hazai Mihály meg én meghozattuk Berlinből az első kék-fehér dresszt. Azt hittük a dressz elegendő már a footballhoz és mi kiálltunk a BTC. majdnem komplett, sőt a csatársorban akcióképes csapata ellen. Én csatár voltam, Freund Sándor kapus volt. Félidőben Iszer kiosztott közöttünk illatos „rágó gumit” (chewing gum), amitől állitólag csillapul a szomjúság. Nem lényeges, hogyan végződött a match. BTC. belőtt néhány gólt, Gabona (BTC.) megí­télt néhány kornert és mi tanultunk, okultunk, kedvet kaptunk a játékra. Sör mellett a legeslegelső football-match után elhatároztuk a másnap megtartandó komoly játékot.

Volt akkor már több mint 30 footballisla kiszemelve, s a játékra elszánva. Emlékszem, csütörtök volt. Konstruktí­v gyakorlatom volt a technikán, s félve, hogy elkésem a játéktól, sietve robogtam a Muzeum-körutról ki a millennárisra, délután 4 órakor. A tribünön volt már akkor Gillemot, Hajós Alfréd, Sajó Béla. Zucker Róbert, Kandó Gyuszi, Pechár Gusztáv, Hollerung Gábor, Lindner Ernő, Kaszala József, Újvári Cseh Ödön és szemlélték az épen megkezdődő „zsőt”. Későn érkeztem. Az én csapatom 10 emberrel játszott, de a BTC. teljes 11 emberrel dolgozott. Néhány perc múlva full dresszben álltam az aut vonalon, s vártam rémes izgatottsággal, vajjon beléphetek-e hiányzó 11-ik-nek. De hova? Én eddig mindig csatárt játszottam hűen az addigi futó-tréningemhez, s nem volt másutt üres hely, mint a kapuban. Iszer rám kiált, hogy álljak be a kapuba. Örültem, hogy játszhatom, de sajnáltam, hogy nem lesz alkalmam gólt rúgni. Akkor mindenkinek legforróbb vágya volt gólt rúgni. Egy futóbajnokságot nem becsültem annyira, mint egy eredményes rúgást.

A kapuban eleinte kacagva néztem, mint dribliz Ray, s mulattam szegény Schiller Fricin, aki mesés bakugrások közt igyekezett Ray cirkulusait zavarni. Ray körülszaladgálta Schillert, ott cicázott vele néhány percekig, s dörgő éljenzés kisérte Schiller beugrásait, ha sikerült a labdát Ray-tól elszedni: néhány sikertelen, gól fölött vagy mellett elrepülő rúgás után észrevettem, hogy a kapu nagy, a kapu széles — és a labda aránytalanul kicsiny. Féltem a kapuban. Egyetlen örömöm volt, hogy a labdát néha-néha kézhez kaparinthattam, s alulról ökölütéssel a mezőbe dobhattam. Jöttek azután a nehéz percek. Ray megint driblizett, Ray megint közeledett. Ray (mindig Ray) megint lőtt a kapura, közelről, élesen, egyenesen a kapura, egyenesen nekem. Én lehunytam a szememet és el voltam készülve birói füttyre, amely gólt jelez. Egy tompa ütés a mellemen, én elszédültem, a tribün éljenzett és a labda már a mezőben volt. Az első gól-védés. A második rúgás a lábamról pattant le — de akkor már nyitva volt a szemem, a harmadik a kezemben akadt meg, a negyediket már kerestem. Közben Ramaszeder és Róka gólt lőttek a Mister kapujába — kettőt, rövid időközökben, Ray pedig még mindig hasztalanul lődözött a kapura. Vérszemet kapva az izgalmas jeleneteken kecskeugrásokkal, rávetéssel stb. öntudatlan védési móddal védtem kapumat. Szerencsémet a tribünön lévő technikus kollegáim szemlélték a legnagyobb gyönyörrel, s mire véget ért a második football-match a Műegyetemi Football Club már megalakult és én voltam a gólkeeppere. A megalakulás többi része csak formalitás volt. Választottunk tisztikart s megindultunk egy diadalmas ciklus első útjára.

A mi csapatunk, a MAFC. is az idén tölti be 10-ik esztendejét. Valamivel fiatalabb, mint a BTC., de eredményekben nem szegényebb. S ha a BTC. ezen jubileum során arra talál gondolni, hogy valakik iránt hálát is kell leróni, nem kell messze fáradnia. Az ő mai nagyságát nagyrészt annak köszönheti, hogy azonnal volt neki vele egyenrangú, 6 esztendőn át szí­vósan küzdő ellenfele, hogy ezt az ellenfelét mindig csak a sportszerűség érdeke vezette. Vajha a következő 10 év még szebb eredményeket hozna, mint a mult.

(Boros Mihály. Nemzeti Sport, 1907. február 3.)