Csak a győzelem számí­t!

Már abban sem voltam biztos, mikor leültem a gép elé, hogy az előre megálmodott cí­met hagyjam-e meg, vagy egy másikat válasszak melyre később majd utalni akarok. A cí­men túl még azon is gondolkodtam, hogy a mérkőzés előtt van-e értelme egy ilyen jellegű í­rásnak. Akik anno éltek az átkosban azok tudják, hogy ilyeneket főleg Aczél elvtárs rendelt meg, amikor „pártunk és kormányunk” úgy érezte, a propaganda eszközeivel kell enyhí­teni a feszültséget és lelkesedést táplálni a meggyötört lelkekbe.

Vajon miért sántí­t a cí­m? Mert ez, egy bizonyos szintig ultimátumnak hangzik és tényleg a hatvanas-hetvenes éveket idézi, ráadásul a győztesnek csak sí­rni szabad, de azt is csak a dobogó tetején, de azt elvárni előre, hogy oda is kerüljön, már „Torgyáni” magasságokba emelné az í­rásomat. Hogy mégis meghagytam ezt a cí­met, az persze nem Aczél elvtárs és nem is a volt Fradi elnök iránti tiszteletem része, hanem egy kicsit erőltetett gondolatmenet végterméke.

Mert mikor összeállt a fejembe a mondókám lényege, először is a válogatottunk két utolsó ellenfele ötlött fel bennem. És főleg a svéd válogatott. Ők úgy jöttek Budapestre, hogy számukra is egyetlen eredmény volt elfogadható, a győzelem. Tudták, hogy nincs más lehetőség az életben maradásnak, csak az, ha teljesí­tményük maximumát adva, „menekülnek a győzelembe”. Ha már jó szokásomhoz (vagy éppen rossz) hí­ven szándékosan belekevertem az í­rásomban John Huston filmjét, akkor kötelességem megemlí­teni azt is, hogy a film Fábri Zoltán „Két félidő a pokolban” cí­mű remekművén alapszik, és a sors iróniája, hogy az amerikai változatot a Hungária körúti stadionban vették fel. Vasárnap este meg az MTK ellen kell bizonyí­tani, és „menekülni a győzelembe”, ahogy a svédek tették a válogatottunkkal szemben. Ők úgy léptek a pályára, hogy nem hibázhatnak, ők úgy játszották végig a kilencven percet, hogy agyban és testben is a maximumot nyújtották, mert tudták, hogy csak a győzelem számí­t. És nem is hibáztak. Minden játékosuk, mint egy jó iparos, tudta a dolgát, és ami rá lett osztva, azt maradéktalanul és hibátlanul teljesí­tette.

Vajon van esélye a mi csapatunknak arra, hogy átvegye a svéd válogatott mentalitását, profizmusát? Most még szándékosan nem akarok válaszolni a feltett kérdésre, mert még véletlenül sem akarok előre í­téletet hirdetni. Egyrészt azért, mert a szí­vem ezt nem is engedné meg, másrészt, aki ismeri az eredeti film történetét és főleg mondanivalóját, annak nem is kell megmagyarázni. Meg nincs is értelme, a választ úgyis vasárnap este fogjuk megkapni. Elmélkedésre, okoskodásra bőven ráérünk utána, mert, ahogy többen is megfogalmazták már a különböző fórumokon, az MTK ellen mérkőzés komoly ví­zválasztó lehet, hiszen egy olyan sorozat előtt áll a csapat, mely után vagy feledés homályába merülnek az eddigi kudarcok, vagy végérvényesen igazuk lesz azoknak, akik már a bajnokság elején temették a Ferencváros NB1-es tagságát.

Nekik meg nem lehet igazuk, de ezt már csak félve í­rom le, mert tudom, hogy nagyon pengeélen táncol a már többször feltett „hol itt az igazság?” kérdés, melyre többed-magammal próbáltuk megtalálni a válaszokat, de a legtöbb esetben csak a kérdésekig jutottunk.

Visszatérve az í­rásom cí­mére még mindig bizonytalan vagyok, de most úgy érzem, nincs más lehetőségünk, csak a győzelem. Nem lehet jó játékkal kikapni, nem lehet „Chaplini” gólokat kapni, nem lehet nem figyelni az utolsó pillanatokban és nem lehet békés döntetlent elérni azzal a felkiáltással, hogy a listavezető ellen, az jó eredmény.

Mert nem jó. Mert csak a győzelem számí­t, csak egy győzelemmel lehet nekivágni a további mérkőzésnek, csak egy győzelemmel lehet a szurkolókat visszahódí­tani és csak egy győzelemmel lehet üzenni a „temetkezési vállalkozóknak”.

Sokak szerint a győzelemből nem tanulhatunk semmit, csak a vereségekből és a kudarcokból. Szerintem ez butaság, mert a kudarcok világí­tanak rá igazából, hogy milyen jó dolog a győzelem. A győzelemből azt tanulhatjuk meg, hogy képesek vagyunk rá!

Vasárnap este, az örökrangadón, vajon csapatunknak is képes lesz rá?

– Lalolib –