Csatár, aki félig ember, félig gép

Hihetetlen Böde

A kocsmában még futballcsukára gyűjtött – a nemzeti csapat hőse lett

Ahogy azt már a hazai labdarúgó Eb-selejtezők után megszokhatták, a feröeriek elleni találkozóra is visszatekintünk szubjektí­v hangvételű í­rásban. Fókuszban ezúttal Böde Dániel, a madocsai hős.

A terv megvolt. A magyar válogatott hazai Eb-selejtezői után már megszokott szubjektí­v sorozatunk egyfajta zárásaként (legalábbis, ami az itthoni találkozókat illeti, mert Athénban is ott leszünk) szerettük volna összefoglalni az eddigi részeket, hogy egy sajátos nézőpontból képet adjunk mindarról, ami körbeveszi a válogatott meccseket, kiegészí­tve a Feröer elleni meccsen tapasztaltakkal.

Felelevení­teni Hajdu Károly történetét, aki anno azért nem láthatta élőben, ahogy Puskásék 7:1-re megverték az angolokat a 6:3-as meccs visszavágóján, mert mire Zalából felért, már elfogytak a jegyek a Népstadionban – nem úgy az északí­rek elleni hazai meccsen, amelyet unokájával együtt szenvedett végig.

Aztán visszaemlékezni a finnek legyőzésére,amikor arról értekeztünk, hogy Gera Zoli góljának az aluljáróban két nagyfröccs elfogyasztása közben ugyanúgy örülnek, mint az MLSZ befolyásos VIP-vendégei a stadion felső szintjén, miközben a kaviárra és a pezsgőre várnak – lent és fent ugyanúgy bí­ztak Dárdai Pálban és csapatában. (Dárdai neve Feröer ellen is visszhangzott a lelátóról, a 36. percben…)

Volt szó korábbi cikkeinkben szurkolói kártyáról és családbarát stadionról, a románok ellen pedig a rendőrökre támadó csuklyás sereg ugyanúgy előkerült, mint a stadion előtt a lesszabályról beszélgető plázacicák, a Dzsudzsák mezbe bújt hatéves forma kis srác vagy az Erdélyben szurkoló magyarok.

A fent emlí­tetteket, kit í­gy, kit úgy, de valamilyen formában összekapcsolja a futball, a magyar válogatott. Most kéne azt í­rnom, hogy ez a nagybetűs csapat, de 0–1-nél a 44. percen inkább valami olyasmi jut eszembe, hogy ez a nagy rakás…

Ez pedig elvette a kedvemet az eredeti tervtől. Mert kit érdekel az összekötő kapocs, kit érdekel a reménykedő szurkolók tömege, az apuka, aki fiával már a franciaországi utazást tervezgette, vagy az a felvidéki drukker, aki azt ecsetelgette, ha kell a házát is eladja, de utazik a csapattal az Eb-re.

Kit érdekel mindez, amikor azt látjuk, hogy már megint szenvedünk Feröer ellen, de ezúttal nemcsak, hogy szenvedünk, hanem elég korán hátrányba is kerülünk, és minden egyes rossz passznál, elpattanó labdánál, kihagyott helyzetnél azt kérdezi az ember: „Ez most komoly?” „Mit is akarnánk mi az Eb-n, amikor még Feröert sem…”

Eddig szándékosan nem emlí­tettem neveket, mert a bő egyórás kí­nlódásban, a kilátástalan játékban mindenkinek megvolt a maga szerepe, felelőssége. A pályán és a kispadon is.

Aztán egyszer csak jött a madocsai… Nem, nem Messi, hanem „Bödinho”! A Fradi csatára a szünetben állt be, és ezúttal „kedvenc” helyéről, az ötös környékéről fejjel nem hibázott (nem úgy, mint a Zeljeznicar elleni El-selejtezőn és a Paks elleni bajnokin) Kádár Tamás jó beadása után, majd tí­z perccel később megint csak az ötösről irdatlan erővel a léc alá vágta a labdát. Ahogy ő mondaná, nem „buz.zott”.

A nép egyszerű fia, aki nem akar másnak látszani, mint aki, ami a szí­vén, az a száján is. Élő adásban kimondja, hogy sza.ul esett neki, hogy nem hí­vták meg a legutóbbi keretbe, de az NSO Tv-nek tavaly akkor is őszintén beszélt, amikor nem volt jó formában, megjegyezte, előbb rúgjon két egyeneset a labdába, utána majd lehet beszélni a válogatottról. Ahogy azt is többször elmondta (a feröeri meccs után is): „Mindig hoznak valakit a helyemre a Fradiba, mégis mindig én játszom.”

Bödéről Karszt József, a Paksi FC akkori technikai vezetője korábbi portrénkban í­gy emlékezett:

„Amikor az egyik futballtorna után még tí­zéves forma kisgyerekként először vittem haza, megkérdeztem tőle, hogy hová vigyelek, Danika? Erre azt felelte, hogy a kocsmába. Meg voltam rökönyödve, hogy mit akarhat egy gyerek a kocsmában, de aztán gyorsan megnyugtatott. Tudja, Jozsó bácsi, én ott a kuglibábukat állí­tgatom. Ezért pénzt kapok – válaszolta. Erre megkérdeztem tőle, hogy minek neki a pénz, mire ő azt mondta, futballcsukát, új futballcsukát szeretne venni.”

„Danika” (furcsa ezt mondani egy 190 centis óriásra, de ezt most nézzük el), készí­tsd azt a futballcsukát, mert még az is lehet, hogy a te góljaiddal megyünk az Eb-re! (A csoportharmadik hely már megvan.)

A két gól után rákérdeztünk, hogy gyerekként a madocsai kocsmában gondolt-e arra, hogy egyszer ő lesz a magyar válogatott hőse – most is őszinte volt. „Persze, hogy gondoltam, mindig is sikeres futballista akartam lenni.”

És, hogy mi van az első hatvan perccel? Mi van ha, nem jön Böde, és mi van, ha a végén a feröeriek beverik az egyik helyzetüket vagy megí­télik számukra a Guzmics Richárd megmozdulása után befújható, de elmaradt tizenegyest? Ezt most hagyjuk, örüljünk a győzelemnek, örüljünk, hogy van Bödénk, örüljünk, hogy életben tartottuk az Eb-álmokat!

Hogy nem vagyunk odavalók? Most erre mondom: kit érdekel?

(Pór Károly, nso.hu)