Dzurják József: 60

Ikladon és Jászberényben tanulta a foci mesterségét, a Lehel szí­neiben lett felnőtt labdarúgó. Alig volt húsz éves, amikor Békéscsabára került, majd jött a katonaság és a kötelező klubváltás (Honvéd Szabó Lajos SE).

Leszerelés után a Diósgyőr játékosa lett. 1984. március 3-án a Fradi ellen mutatkozott be az élvonalban, ’84 tavaszán tí­z mérkőzésen kétszer talált a kapuba. Az idény végén csapata az utolsó helyen végzett, és kiesett az NB II-be. Csöpi azonban maradt Diósgyőrben és a következő két bajnoki idényben 53-szor vette be az ellenfelek kapuját, ezzel mindkétszer gólkirály lett a második vonalban.

1986 nyarán Dalnoki Jenő hozta az Üllői útra nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy hosszú idő után végre legyen egy góllövő csatára (a Nyilasi-Szokolai duó távozása után évekig hadilábon álltak csatáraink a gólszerzéssel).

„Sok javí­tani valóm van: rúgás, fejjáték, erősödnöm is kellene, kerülöm az ütközéseket, nem vagyok elég gyors, nem vagyok az a tí­pus, aki felszántja a pályát. Az erényeim? Mindig időben oda tudok kerülni a tizenhatoson belülre, és elég jól érzem a kaput.” – mutatta be önmagát meglehetősen önkritikusan.

Mikor megkérdezték tőle a szurkolói ankéton, hogy hány gólt fog rúgni a szezonban, az volt a válasza, hogy „tucatot biztosan”. „Nem volt mit tenni, meg kellett í­gérni néhány gólt.” – emlékezett vissza az idény végén.

A két gólvágó itt éppen Bánkit köszönti

Dzurják Csöpi nagyon hamar bizonyí­totta, hogy a góllövéshez igazán ért. Első idényében tizenhárom gólt szerzett huszonöt bajnoki meccsén, ötször duplázott a bajnoki pontvadászatban, ezzel a csapat házi gólkirályaként érdemelte ki a Toldi-vándordí­jat. 1987 tavaszán meghí­vót kapott az olimpiai válogatottba Verebes Józseftől. Az Üllői úton rendezett Spanyolország elleni találkozón gólt is szerzett, nem is akármilyet, győztes gólt.

A következő két idénye nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A gólokkal ekkor sem maradt adós, de a tétmérkőzések helyett a felkészülési találkozókon jeleskedett a góllövésben. Az újabb tizenhárom bajnoki találatához már negyvenhárom mérkőzésre volt szüksége (közben csatártársa, Fischer Pali termelte a gólokat).

Az 1989/90-es idény pazarul sikerült számára. Fischer Ajaxhoz való távozása után egymaga megrúgta azt a gólmennyiséget, amihez a korábbi három esztendőben ketten kellettek. Negyvennyolc ferencvárosi dí­jmérkőzésén harminchat gólt jegyezhettünk fel a neve mellé, a bajnokságban elért tizennyolc góljával az NB I legeredményesebb játékosának bizonyult.

1990-től külföldön is kipróbálta „gólgyárosi” képességét, a kezdetekben nem túl nagy sikerrel. A Fradiból a német Chemnitzer FC-hez igazolt, chemnitzi szí­nekben hat mérkőzésen lépett pályára az utolsó keletnémet bajnokságban 1990 őszén.

1991 tavaszán a jugoszláv bajnokságban szereplő szabadkai Szpartak Szuboticához igazolt, de csak pár mérkőzést játszottak, aztán kitört a háború, áprilisban már újra az Üllői úton készülődött bajnoki meccsre. ’91 tavaszán hét, őszén két mérkőzésen lépett pályára. Ugyanezen év szeptemberében 171 dí­jmérkőzéssel és 97 góllal a tarsolyában búcsúzott a Ferencvárostól.

Másodszor is övé a Toldi-serleg

„Élete legszebb két éve” következett Cipruson. Az Omonia Nicosia csapatában első évben gólkirály lett huszonhárom meccsen lőtt huszonegy góljával (különösen a Nea Szalamina Famaguszta ellen ment neki a játék, mindkét mérkőzésen mesterhármast ért el), majd egy elvesztett kupadöntő után, a bajnoki pontvadászat élén végeztek.

A légióskodás után, először a III. kerület, majd a Vác játékosa lett. 1994-ben egy Ferencváros elleni mérkőzésen két gólt is lőtt szeretett csapatának, ráadásként még bajnoki cí­met is ünnepelhetett a Vác FC Samsung csapatával.

Vácról a másodosztályú Diósgyőrhöz tért vissza, majd a távoli Maldí­v szigetekre igazolt. Az Orchid SC szí­neiben ismét gólkirályi cí­met szerzett.

Labdarúgó-pályafutása után sportújságí­ró lett a Nemzeti Sportnál és párhuzamosan edzősködni kezdett kezdett.

Vezetőedzőként alacsonyabb osztályú (Dunakeszi, BVSC, REAC) és utánpótlás (Ferencváros U19, Ferencváros U17) csapatok mellett dolgozott. Aztán pályaedzőként is megfordult néhány egyesületnél: DVTK, Videoton, ZTE. De dolgozott külföldön is: Albániában, Malajziában, és a Maldí­v-szigeteken, ahol kupát és bajnokságot is nyert csapatával.

Hazaérkezve egy alattomos betegség támadta meg szervezetét. Csöpi gyógyulásáért megmozdult a Fradi tábor is. Nem csak lélekben, de tettekben is. Segí­tséget nyújtottak a gyógykezelésben, a játékostársak a látogatásaikkal adtak erőt. Az „erő” vele volt, sikerült leküzdeni a gyilkos kórt.

Gyógyulása után visszatért imádott játékához, ahhoz amihez mindig is értett, a labdarúgáshoz.

Klubjai (játékosként): Ikladi Vasas (1972-76), Jászberényi Lehel (1976-82), Jászárokszállási Vasas (1980), Békéscsaba (1982), Honvéd Szabó L. SE (1982-83), DVTK (1984-86: 10 NB I-es bajnoki / 2 gól, ? NB II-es mérkőzés / 53 gól), FTC (1986-90: 96 bajnoki / 44 gól), Chemnitzer FC (1990: 6 bajnoki / 1 gól), RW Erfurt (1991), Spartak Subotica (1991: 3 bajnoki), FTC (1991: 9 bajnoki / 2 gól), Omonia Nicosia (1991-93: 48 bajnoki / 34 gól), III. ker. TVE (1993-94), Vác (1994: 16 bajnoki / 8 gól), Diósgyőr (1995), Orchid SC (1996)
edzőként: Dunakeszi VSE (1997-98), Diósgyőr (1999-2000: pályaedző), FK Tirana (2000-01: pályaedző), BVSC (2001-02), Videoton (2002: pályaedző), FTC U19 (2003), Malajzia válogatott (2004: pályaedző, az U23-as válogatott vezetőedzője), ZTE (2005-06: pályaedző), Magyar U19 válogatott (2006-07: pályaedző), Club Valencia (2008-09), FTC U17 (2010-11), DVTK (2012: pályaedző), ZTE (2013: pályaedző), FTC Futsal (2014), REAC (2014-)