Emlékezetes Fradimeccseim 02., avagy bajnoki évkezdés 4:1-gyel…

„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

Úgy gondolom, hogy ha már végigballagok az emlékek útján 1954-től napjainkig, akkor időnként általánosabb, történeti jellegű bevezetést is illesztek eléje, hiszen a (sport)politika nagyon sokszor beleszólt klubunk életébe.

Az 1955-ös év azért is emlékezetes számomra, mert szemben 1954-gyel, amikor tapasztalatlan zöldfülű szurkoló-palántaként minden új volt a számomra, ezt az évet már tudatosan felkészülve vártam. Akkortól jó ideig a Népsport napi olvasója lettem, és akkor kezdtem kialakí­tani azt az adattáram, amely mindmáig alapját képezi visszaemlékezéseimnek. Kipróbáltam, hogy mennyi idő alatt érek el otthonról a Szentélyhez, hogy még megfelelő helyre juthassak. (Hol volt akkor még a jegyelővétel…) A diákjegy az állóhelyre szólt, ahova éppen befért a szegény halandó. Így aztán első alkalommal meg is jártam, mert későn érkezve már csak a Springer szobor talapzatáról nézhettem végig a meccset… Eljártam néha a klubházba, ahol az öreg szurkolók beszélgetéséből igyekeztem minél többet magamba szí­vnom. (Nekik még ugye Sárosi dr. meg az 1948/49-es álomcsapat volt a „mindenek fölött”.) És odabent mindig csak Fradit emlegettünk… ami elvileg tilos volt…

Az idényt mindenesetre bizakodva vártuk, és abban reménykedtünk, hogy megismételve a rettentően zűrös 1954-es év eredményét, újra harmadikok lehetünk.

Hogyhogy csak harmadikok? – horkanhat fel a mai szurkoló.

Nos, akkoriban a politikai- és sportvezetés támogatásával a Honvéd és az éppen Vörös Lobogó néven szereplő MTK annyira kiemelkedett a mezőnyből, mint manapság a spanyol bajnokságban a Barca és a Real. Ugyan arra már volt esélyünk, hogy valamelyiket elkapjuk (mint 1954-ben mindkét meccsen a „Lobogót”), de arra reális lehetőségünk nem, hogy meg is előzzük.

Ugyanis játékoskeretünkből a stabil kezdőcsapaton (Gulyás Géza – Mátrai Sándor, Kispéter Mihály, Dalnoki Jenő – Szabó László, Dékány Ferenc – Kertész tamás, Láng Károly, Orosz Pál, Vilezsál Oszkár, Fenyvesi Máté) kí­vül csak a következők értek el mindössze NB I-es szintet: Henni II Miklós, Ombódi Imre, Borsos Miklós.

Nem, ne tessék csodálkozni, ennyien voltak. Tartalékcsapatunk természetesen volt, de… Az átigazolásokat akkor valójában az állami sportfőhatóság (akkor éppen OTSB) labdarúgó-osztálya hagyta jóvá. Azt hiszem, azt is megbánták, hogy 1953-ban és 54-ben néhány elsőosztályú tapasztalattal rendelkező játékos hozzánk igazolását megengedték. (Gulyás, Láng, Vilezsál.)

Henni II-t arra szemelte ki Sós Károly edző, hogy a kiöregedő Kispéter helyett beépí­tse a csapatba. Kispéter a FRADI nagy legendája volt, aki a legrosszabb időben is tartotta a lelket a csapatban, dehát eljárt felette az idő. És mi, szurkolók egy emberként drukkoltunk, hogy Henni II (a Dózsába kényszerí­tett Géza öccse) sikeresen beépüljön. Ombódi a cselmester, (akit „Csudinának” becéztek az akkoriban ismert szovjet atlétanő után) volt a mindenes. Ördöngösen cselezett, de néha a hajunk szála az égnek meredt, ha a saját ötösünk sarkán csinálta. Ő ugyanis eredetileg jobbhátvéd volt, ám az idők folyamán gyakorlatilag minden poszton megfordult. Én magam csak középhátvédként nem láttam, mert edzőmeccsen még kapusként is. És végül Borsos, aki 54-ben került fel vidékről. Belsőcsatár, elsősorban jobbösszekötő. Nem volt rossz játékos, de valahogyan nem tudta kiví­vni a szurkolók igazi szeretetét. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az egyik kedvenc, Kertész, nagyon sérülékeny volt. Évente legalább tí­z meccset hagyott ki kényszerűségből.

Két MNK-meccset játszottunk 55 februárjában. Vasas Turbó 11:0, Gödöllői Dózsa 8:2, ami biztató volt.

És í­gy érkezett el a bajnoki nyitány.

1955. február 27.
Bp. Kinizsi – Csepeli Vasas 4:1 (1:0). Üllői út, 32.000 néző. (Nem elí­rás, utánanéztem…)
1173. bajnoki, összesí­tve 2127. mérkőzés.

Összeállí­tás: Gulyás G. – Mátrai, Kispéter, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Kertész T. Láng K., Ombódi, Vilezsál, Fenyvesi.

Ezt a mérkőzést nem tudom úgy végigkövetni, mint az előzőt. A Csepel tisztes középcsapat volt. Legnevesebb játékosai a két válogatott voltak: Tóth II József, aki éppen Kertészszel volt harcban a válogatottságáért, de sérülései miatt Kertész kiesett a versenyből, és Csernai Pál, aki később neves edző lett odakint…

Az első félidőben szenvedtünk. A csepeli védelem, élén a közismerten kemény Mednyánszkyval jól zárt. Aztán Fenyvesi csak elrohant a félidő közepén a balszélen, a védők egyenest Vilezsál elé rúgták a labdát, aki 21-22 méterről hatalmas gólt lőtt…

A második félidőben a Csepel kitámadott, és ez lehetőséget adott Ombódinak a „fickándozásra”, aki háromszor vette be Tóth I kapuját.

Ja, hogy született egy csepeli becsületgól is? Hát igen. Sárvári megsérült, és mivel 1955-től megint nem volt csere a magyar bajnokságban (1950-55 között igen), kint sántikált a szélen. A védőink nem figyeltek rá, belepiszkált egy labdába, és az kikötött a kapunkban. De ez sem zavart minket.

Mámoros hangulatban mentünk haza. Az 52-es villamos lépcsőjén utaztam. Nem mintha szerettem volna tujázni, de ha haza akartam érni időben, nem volt más lehetőség. Már egész közel jártunk a Nagykörúthoz, amikor egy munkásruhás férfi odakiáltott nekünk:
– Mi lett az eredmény?
– 4:1 üvöltöttem vissza.
– A Fradinak? – kérdezte.
– Persze!

Aztán örömünket még csak fokozta, amikor megtudtuk, hogy a „nagy” Honvéd kikapott Pécsett az újonc Pécsi Dózsától…

– YSE –