Feljegyzések a fotelból – „Országomat” egy gólért!

Amikor William Shakespeare az XVI. század végén megí­rta a világirodalom egyik leghosszabb szí­nházi darabját, a III. Richardot és vele létrehozta a drámát, talán még ő sem gondolta, hogy ez a műfaji megjelölés mennyire be fog épülni a mindennapokba. Mert lenyűgöző a „Rózsák háborúja” utáni angol történelem egyik legvéresebb királyának a története, és aki egyszer is végig olvasta vagy végignézte a drámát szí­npadon vagy filmen (van aki nem emlékezik Laurence Olivier alakí­tására?) az biztos benne, hogy a drámaiság itt kezdődik, és valószí­nűleg ott befejeződik be, amikor is elhangzik a király kétségbeesett fohásza a vesztes csata után, hogy „országomat egy lóért!”. 2012. december 2-án, advent első vasárnapján az Üllői úton, szitáló esőben, fázósan toporogva a lelátón, a mérkőzés 53. percében, kétgólos vendég vezetésnél, amikor Böde lövése a kapu belső éléről nem befele, hanem kifele pattant, több ezer Fradi szurkoló érezhette azt, amit III. Richard. Csak mi nem lóért, hanem gólért fohászkodtunk!

Laudetur barátom a fohász mellett a csurom vizes sapkáját majdnem kihají­totta a stadionból és miközben elég idegesen felénk fordulva közölte, hogy ő most bizony elmegy, beül az autóba, mert nem tudja tovább nézni a csapat szenvedését. Egy pillanatra talán meg is rémültem (akkor én mivel és kivel megyek haza?), de azért sejtettem, hogy nem gondolja komolyan. A következő pillanatban már a fején volt a sapka és olyan harsány „Hajrá, Fradi!-t” üvöltött bele a hideg estébe, hogy erre még szerkesztőtársam is felénk fordult, aki a tőle megszokott nyugodtsággal (kivétel amikor az eléggé furcsa bí­rói í­téleteket szokta „méltatni”) csak annyit mondott: „Nyugalom fiúk, 3:2-re nyerünk.” Nem tagadom, elég furcsán néztem rá, egyrészt láttam rajta, hogy a folyamatos eső már bőrig áztatta, ráadásul a szombat estéje a sok-sok éves osztálytalálkozó miatt egy kicsit „görbére” sikeredett, í­gy azt gondoltam, hogy ezek közös együtthatása egy kicsit „elvakí­totta”.

Túl sok időm nem volt a további elmélkedésre, mert a csapat is úgy gondolta, hogy ez tényleg nem mehet í­gy tovább és olyan offenzí­vába kezdett melynek a vége csakis egy jól megtervezett Hollywoodi happy end lehetett. De vajon hogyan is jutottunk el idáig? Azt nem mondhatom, hogy göröngyös volt az út, inkább vizes és csúszós, amihez a mérkőzés elején még jól is alkalmazkodtunk. Még negyedóra sem telt el és már gólokkal vezethettünk volna… de ha szokásos „volna” ismét béní­tóan hatott a lábakra és a legjobb lehetőségeket is kihagytuk. A béní­tó hatás ráadásul az első félidő közepétől már a játékra is rányomta a bélyegét, egyszerűen nem találtuk az ellenszert a zártan és jól védekező pécsiekkel szemben. Az igazi rémálom, a dráma első felvonása a félidő vége felé jött, amikor is a pécsi játékos egy „kisszögletet” úgy csavart Jova kapujába mintha az tényleg a világ legegyszerűbb mutatványa lenne. A mai Nemzeti Sport „óriási” gólnak titulálja, mi a lelátón nagy bakinak tartottunk, amit egy Fradi kapusnak egyszerűen nem „illene” elkövetnie.

A szünetben, miközben megpróbáltuk kicsavarni magunkból a vizet (az esővizet), azt tárgyalgattuk, hogy ha a második félidő elején sikerülne az egyenlí­tés, akkor biztosan meg lesz a meccs. Akkor eszünkbe sem jutottak az egy héttel ezelőtti események, pedig az akkori forgatókönyvet sikerült lekopí­roznia a csapatnak. Még el sem kezdődött a második félidő, máris 0:2 „vigyorgott” az eredményjelzőtáblán. A gól sokak szerint les volt, igazán nem is nagyon láttuk, még helyezkedtünk a tribünön, próbáltuk minden létező „lyukat” betömni magunkon, hogy a szakadatlanul eső ne találhasson utat a szárazabb ruhadarabjaink felé. Arról, hogy a gól után mit is éreztünk és miket is kiabáltunk, inkább eltekintek, mert azok csak pillanatnyi felindulásból elkövetett „csí­nytevések” voltak, bár nagyon hűen tükrözték azt, amit éreztünk. Áztunk, fáztunk és vesztésre álltunk.

Ezután jött Böde kapufája, majd Laudetur kifakadása, amit szerkesztőtársam egy kissé morcos biztatása zárt le: „Nyugalom fiúk, 3:2-re nyerünk.” Bár nem hittem neki (őszintén ilyenkor totál le tudok lombozódni), de mikor Böde egy nagyszerű fejessel elindí­totta a „lavinát”, már én is elkezdtem bizakodni. Biztonság kedvéért még Józsira néztem, aki csak annyit mondott: „Ha 5 percen belül egyenlí­tünk, nyerünk.” Vissza akartam kérdezni, hogy mi ez a feltétes mód, amikor az előbb még fix egyesre játszotta a tippmixet, de a Szentélyben felzúgó hangorkán már nem engedte a beszélgetést. Szurkolni és biztatni kellett, Bönig még vezényelt is hozzá és hiába esett továbbra is eső, már nem fáztunk, már nem érdekelt, hogy hová folyik be a ví­z, bennünket is vitt előre a csapat lendülete és töretlen győzni akarása. Mert ezt csak szeretni lehet! Mindegy, hogy az ellenfél vezetett kettővel (akkor már csak eggyel), mindegy, hogy nem ment a játék, de volt hajtás és volt küzdés.

A legendás Fradi-szí­v nem engedte meg, hogy advent első vasárnapján, és Ferencvárosi labdarúgás születésnapjának előestéjén ne nyerjen a csapat. Az utolsó 20 percre már alig emlékszem vissza. Egy folyamatos offenzí­va képe maradt meg, szögletettek, beí­velésekkel, kapu előtti tömegjelenetekkel, és helyzetekkel. Arra még emlékszem, hogy 5 perc letelte után kérdőn néztem szerkesztőtársamra, de ő elég hamar „lekezelt”: „Majd akkor telik le az 5 perc amikor én mondom.” Talán még be sem fejezte a mondatát amikor Perics egy nagyszerű mozdulattal a kapuba perdí­tette a labdát. „Most telt le!” – kiáltotta örömittasan. A remény visszatért, a hangulat leí­rhatatlan volt. Akkor már én is elhittem, hogy van esélyünk a végső győzelemre is. De az idő egyre csak fogyott, a vendégek már csak az idő húzásával voltak elfoglalta és azzal, hogy minél messzebb rúgják a labdát a kapujuktól.

Arra meg a válasz, hogy miért is kezdtem William Shakespeare drámájával, a találkozó utolsó perce adja a választ. Azt eddig is tudtuk, hogy Ricardo Moniz nagyszerű edző, remek pedagógus, aki olyan hittel és alázattal viseltetik a labdarúgás iránt, amiért csak rajongani lehet. De arra szerintem senki sem számí­tott, hogy a hosszabbí­tás utolsó percében cserélni fog, hiszen ilyenkor általában a bekkelő csapat szokott időhúzási jelleggel cserélni. Azt meg senki sem gondolhatta komolyan, hogy a mester az időt akarta húzni. Ő nyerni akart, mert számára mindig csak a győzelem az elfogadható. Az utolsó szögletre behozta Mátét és a kispadhoz legközelebb lévő Ottent hozta le, ezzel is „rövidí­tve” az időt. Talán azzal a felkiáltással küldte a pályára a csatárt, amivel III. Richard próbált kitörni a számára nem elfogadható szituációból: „országomat egy gólért!”. Akkor, ott, mi is mindent odaadtunk volna (persze az országunkat azért nem, de a shakespeari mondat is az eltelt 400 év alatt önálló „életet” él) egy gólért. Azt persze nem tudjuk és nem is akarom bemagyarázni, hogy Máté beállí­tása mennyire zavarhatta meg a pécsi védelmet, de végül is Jenner szögletét Böde, nyakán három pécsi védővel, a végig jól védő Dibusz kapujára bólintotta.

A fohászunk meghallgatásra talált! Egy olyan mérkőzést nyertünk meg, ahol nem játszottunk jól, de végig olyan odaadással és hittel küzdöttünk, mely láttán a sors is meghajolt. Bár az időjárás mindent elkövetett, hogy rosszul érezzük magunkat, de advent első vasárnapján, a Ferencvárosi labdarúgás születésnapjának előestéjén, a drámát csak í­gy lehetett befejezni.

Boldog születésnapot Ferencváros!

– lalolib –