Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 24.

Nincs mese, a Fradinak kell egy középcsatár

Az a tény, miszerint az 1969-ben még mindig messze az első számú magyar futballistának számí­tó Albert Flórián nincs a pályán, nincs harc– és frontközelben mind számára, mind most, ebben a fejezetben nekünk is kiváló alkalmat teremt arra, hogy egy kicsit szétnézzünk az öltözőkön túli világban.

Régen jártunk már a stadionokon kí­vül, aminek kézenfekvő az oka: főhősünknek 1958 novembere és 1969 júniusa között annyi teendője van a magyar, az európai és a világ futballpályáin, hogy azok lelkiismeretes számbavétele is statisztikus lelkületű krónikásért kiált.

Pedig a világban attól még nem állt meg az élet, hogy Magyarországon hol futball-lakodalmat, hol futball-temetést rendeznek a szurkolók (gyakorta, sajnos ugyanezt teszik a sportágért felelős illetékesek is). Kiválóan jellemezte labdarúgásunkat az az osztrák futballfőnök Hugo Meisl, aki már az 1938-as világbajnokság alatt megállapí­totta: „A magyarok vagy lakodalmat ülnek, vagy halotti tort tartanak!”.

Adózzunk annyival az igazságnak, hogy leszögezzük: mindkettőre van okunk bőven. Ha csak 1968-at és 1969-et veszem, akkor egy lapra í­rhatjuk fel a VVK-döntőig jutó klubcsapatainkat (Ferencváros, Újpest), négy világválogatottba meghí­vott játékosunkat, majd azt, hogy Marseille 90 perc leforgása alatt szinte lesöpri a magyar válogatottat a világ futballtérképének igazán ní­vós tájairól.

A hatvanas évek második feléről elég meghallgatni Zorán és Kern András klasszikusát a „Hé’ 68” cí­mű nótát, amelyből kiderül ugyebár, hogy: Kettős a gyilkosság a Vigyázó Ferenc utcában; hogy hódí­t az iskolatej; hogy bevált a Löffler-féle alkoholszonda; hogy 40 éves a Lollobrigida; hogy lakat alatt a Moszkva téri galeri; hogy Budapestre készül a Bee Gees; hogy lendületben a kí­nai kulturális forradalom!

És í­gy tovább, és í­gy tovább, az akkoriban több százezer példányban eladott népszerű délutáni újság, az Esti Hí­rlap rikkancsainak stí­lusában.

Flóri lábadozásának tizenegy hónapja közben (hogy néhány szó erejéig visszatérjünk a futballpályák világába, ha nem is a magyar tájakon) tör ki a futballháború Honduras és Salvador között.  Ez a mára az emlékezetekből jószerivel tökéletesen kimosódott bizarr esemény a két ország labdarúgó válogatottja számára ugyanazt jelentette, mint nekünk a csehszlovákok elleni marseille-i “rájátszás” azaz: a kijutást az 1970-es mexikói világbajnokságra. Az egymással a futballon kí­vül amúgy is több, mint barátságtalan viszonyban lévő két ország nemzeti tizenegye először a hondurasi fővárosban, Tegucigalpában mérkőzött meg egymással. A hazaiak az utolsó percben lőtt góllal nyertek, mire a lelátókon elszabadultak az indulatok. A stadiont felgyújtották!

A visszavágó Salvadorban szinte kí­sérteties hasonlósággal játszódott le, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ekkor a salvadoriak nyertek.

Az utójáték: felgyújtott autók százai a stadion körül, tömegverekedés a szurkolók között, szerencsésnek mondhatta magát az a boltos, akinek üzletablaka azt az éjszakát épen megúszta.

S ekkor még hátra volt a mindent eldöntő harmadik mérkőzés, Mexikóvárosban!

Ekkor már nemcsak a stadion lelátóin, hanem a zöld gyepen is szabályos háború dúlt (Salvador nyert), hogy aztán a szó szerint értve v i a d a l végén elszabaduljon a pokol, amely utcai harcokba, vérengzésbe torkollt.

A két ország közötti belpolitikai okokból robbanással fenyegető feszültség, megtetézve a tripla VB-selejtezővel odáig vezetett, hogy a harmadik meccs után két héttel a salvadori légierő rátámadt Hondurasra.

Kitört a futballháború!

Szerencsére, mi, magyarok földrajzilag is meglehetősen távol voltunk mindettől, arról már nem is beszélve, hogy azokban az években a honi “futballháborúk” messze kimerültek Benének vagy Albertnek az ellentábor által történő rigmusos pocskondiázásában.

Miközben Flóri (már lágyékig gipszben) botorkál gödi nyaralójának teraszán megrendezik a Woodstock Zenei és Művészeti Fesztivált, amely ezzel a lágy, kellemes, már-már barokkosan hangzó elnevezéssel indul, hogy aztán sokak szerint a Föld nevű bolygó valaha volt legnagyobb bulijává váljék.

Déry Tibor kisregényének, a “Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról“ cí­mű í­rásának köszönheti a magyar, hogy részleteiben is értesült később a közel négyszázezer embert megmozgató monstre koncertről, s annak részleteiről.

Mindeközben a magyar futballpályákon az Újpest rendezi az igazán nagy fesztiválok sorát.

1969-ben a lila-fehérek pontosan ugyanúgy verik tönkre a mezőnyt, ahogyan azt 1967-ben a Ferencváros tette, ám a Megyeri útiakon érződik az is: nem két évre, hanem annál sokkal hosszabb távra készülnek kibérelni a bajnoki dobogó legfelsőbb fokát.

Arra azonban még ők maguk sem gondolnak, hogy ez az uralkodás hét (…) zsinórban megnyert aranyéremben testesül majd meg, 1975 tavaszának végéig az aranyérmet mindig az Újpest játékosainak nyakába akasztják az arra kijelölt MLSZ funkcionáriusok.

A Baróti Lajos vezette gárda teljesen megérdemelten kapja Európától a “Mágikus Újpest” nevet. A Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó összeállí­tású csatársor olyan álomfutballt varázsol a magyar pályákra, amelyhez hasonlóra a ’66-os Vasas és a ‘67-es Ferencváros ötös fogata volt csak képes. Ám közel sem zsinórban, hét bajnokságon át!

Apropó, Ferencváros.

Azt már emlí­tettem, hogy a zöld-fehérek kispadjára 1970 januárjában új edző, dr. Kalocsay Géza kerül, arról azonban nem esett még szó: ki is ő valójában. A beregszászi születésű Kalocsay Prágában járt egyetemre, előbb a csehszlovák, aztán a magyar válogatottnak is tagja volt. (Kevesen tudják róla, hogy a csehszlovák válogatottal az 1934-es világbajnokságon, noha nem lépett pályára, ezüstérmet szerzett, s ezáltal az első VB-érmes magyar labdarúgó.)  Magyarországon a Kispestben, a Ferencvárosban és az Újpestben szerepelt, s dacára annak, hogy mindössze 17 meccset játszott zöld-fehérben, mint trénert az Üllői úton “ősfradistaként” fogadják.

Pedig igazi nagy edzői sikereit nem itthon, hanem külföldön, elsősorban Belgiumban és Lengyelországban aratta.

Az 1961-62-es pontvadászatban volt már magyar NB I-es csapat edzője, s újpesti regnálása olyan sikeres, hogy az NB I-ben ezüstérmet nyernek, a KEK-ben pedig az elődöntőig jutnak.

Ennek ellenére ezután vágott neki újra Európának. Előtte dolgozott többek között a Partizan Beograd és a belga Standard  Liege csapatánál, aztán elment Algériába, majd Lengyelországba. Volt ugyan belga bajnok is (egy magyarra, Sztáni Istvánra a főszerepet osztva), a legsikeresebbnek a Gornik Zabrze edzőjeként mondhatta magát: ezt a gárdát kétszer vezette bajnoki cí­mig, egyszer pedig lengyel kupagyőzelemig.

A Fradihoz Lengyelországból tért haza. Dacára annak, hogy a játékosok szerették és elfogadták, a vezetésnek sem volt vele különösebb baja (akkoriban a szurkolók még nem tudtak edzőt buktatni) csak egy félidényes bajnokság, s a következő, már őszi-tavaszi rendszerben elindult pontvadászat első 5 meccse jutott számára a legnépszerűbb magyar csapat élén.

1970. szeptember 2-án a Győr a Népstadionban 2-1-re veri a Fradit, s miután a zöldeknek sorozatban ez a harmadik vereségük, a győriektől elszenvedett kudarc dr. Kalocsay Géza állásába kerül.

(A Csanádi-éra következik, de hol vagyunk még ettől)

Egyelőre (mint az a bizonyos Rozika) menjünk a moziba be, kiváltképp akkor, ha fiatalok és szerelmesek vagyunk, hiszen ebben az esetben szinte nekünk forgatta Szabó István a “Szerelmesfilm” cí­met viselő moziját, Halász Judit és Bálint András főszereplésével.

De otthoni lemezjátszónk segí­tségével akár beugorhatunk a Metro klubba is, hiszen ebben az évben jelenik meg Zoránék “Egy este a Metro klubban” cí­mű nagylemeze.

Sirathatjuk a feloszló Beatlest, s köszönthetjük az akkor alakuló svéd formációt az ABBA-t, miközben akár már a föld alatt is utazhatunk, a kelet-nyugati metró első szakaszán.

A honi szí­nházi élet szenzációja, hogy megalakul a 25. Szí­nház, amely rendhagyó mind filozófiája, mind működése, mind darabválasztásai tekintetében.

A 25. Szí­nházat Gyurkó László í­ró, Szigeti Károly koreográfus és Berek Kati szí­nésznő (ma már a Nemzet szí­nésze) hozzák létre, nincs saját épületük, előadásaikat az Újságí­ró Szövetség székházában, az akkor még Népköztársaság útjának hí­vott, mai Andrássy úton tartják, s pillanatok alatt a fiatalok szí­nházává válnak.

Pezseg az élet, csak Albert nem tud sehogy sem visszakerülni a Ferencváros legjobbjai közé.

A tartalékban ugye, már játszott egy bajnoki meccset (mi több: győztes gólt is rúgott) ám pusztán ez a tény még az ő szintjén is kevés ahhoz, hogy a következő meccsen máris újra magára húzza az első csapat 9-es számú mezét.

Pedig a Bp. Honvéd elleni tartalékbajnoki után két hét is eltelik, amire újra bajnoki meccseket játszanak a csapatok, úgyhogy, ha Flóri netán azon a bizonyos “Tichy elleni” meccset követően nem is érezte még tökéletesnek a lábát, 14 teljes nap állt a rendelkezésére, hogy regenerálódjon.

A bajnoki szünetet a válogatott belgrádi mérkőzése miatt tartják. 1970. április 12-én mutatkozik be az új szövetségi kapitány, Hoffer József, s az ő vadonatújnak mondható csapata. A Tamás – Vellai, Páncsics, Vidáts, Fejes – Halmosi, Somogyi (Karsai) – Pusztai, Fazekas, Bene, Dunai II. (Máté) összeállí­tású nemzeti tizenegy 2-2-re végez.

Egy alapjaiban felforgatott és megfiatalí­tott válogatottól (idegenben) ez nem rossz eredmény.

Flóri ebben a pillanatban iszonyúan távol van attól, hogy újra válogatott legyen (már annak örülne, ha az NB I-be visszatérhetne), különösebben mégsem kell aggódni, hiszen pontosan tudja, ha ismét eljön az ő ideje, ha újra teljesen egészséges lesz a lába, ha megint formába lendül, akkor Hoffer József őt biztosan nem hagyja ki a legjobbak közül.

Olyan közös múlttal, mint az övék ez teljesen érthető, arról már nem is beszélve, hogy egy egészséges lábú Albertnek nemcsak Hoffernél, hanem a világ bármelyik kapitányánál helye van a kezdőben.

Csak a Fradi kezdőben nincs meg az a hely, hiszen a válogatott mérkőzés után a zöld-fehérek Pécsre utaznak, Géczi – Novák, Páncsics, Vépi, Megyesi – Juhász, Mucha – Füsi, Branikovits, Kű, Rákosi összeállí­tásban (csereként beszáll még Szőke és Horváth Árpád is) játszanak egy nagyon soványka 0-0-at.

Nem tudom, csak sejtem: Pécsről Budapest felé buszozván fogant meg dr. Kalocsay Géza fejében a gondolat: nincs tovább, ide egy igazi center kell!

És a következő vasárnap, a Népstadionban, a Salgótarján ellen, 11 hónapos kényszerpihenő után (1969. május 29-én a Komló ellen játszott legutóbb NB I-es bajnoki meccset) ismét Albert Flórián a Ferencváros középcsatára!