Feljegyzések a fotelból – Győzelem 11+1 ellen
Nem tagadom, nem szeretem a vasárnap esti meccseket. A hazaiakat azért nem, mert vidékiként nem kellemes dolog éjfél körül hazaérni, főleg olyan mérkőzések után amikor nem sikerül begyűjteni a három pontot. Vidéki meccsre már nem megyek, ahhoz egy kicsit öreg vagyok már, ráadásul ezeknél az a nagyobb gond, hogy a szombati fordulók után már félve nyitom ki az oldalunk tabelláját, hiszen mostanság az ellenfelek nem teszik meg azt a szívességet, hogy a kedvünkre alakítsák az eredményeket. Tegnap is így jártam, amikor meghallottam a forduló eredményeit már tudtam, ha most ránézek a tabellára, biztosan nem leszek feldobva. Bár az ősi ellenfél kikapott – ami néhány percig kellemes, bizsergető érzést okozott -, de ahogy szembesültem a tabellán elfoglalt helyünkkel, egyből rossz kedvem támadt.
Most sajnálhatjuk igazán az utóbbi két otthoni mérkőzésen elvesztett pontokat, mert az előre „betervezett” hat ponttal most kényelmesen csücsülnénk a kilencedik helyen és gond nélkül várnánk a Diósgyőr elleni, a média által a mennyekbe emelt mérkőzést. Rangadót nem irhatok, mert bár tisztelem a hazaiak foci iránti szeretetét, de a Fradi dicső múltja nem éppen a Diósgyőr elleni mérkőzésektől hangos. Egyet kivéve természetesen, mely Fradista szívünk egyik legkellemesebb emléke, de 1992 már oly régen volt, hogy talán már el sem hisszük, hogy akkor 30 ezer néző volt jelen, köztük legalább 20 ezer Fradistával. De akkor a bajnoki címért játszottunk, most meg az a cél, hogy a téli pihenő előtt elérjünk a kilencedik helyre. Ahhoz meg legalább egy pontot kellett szereznünk egy olyan ellenféllel szemben, aki nyolc hellyel, és tizenkét ponttal van előttünk, ami a két csapat közös múltját tekintve nem éppen ránk hízelgő. Ráadásul a hazaiak az életük meccsére készültek, a kint rekedt szurkolók mindent megadnának egy üres székért, a média meg előre dörzsöli a tenyerét, hiszen legyen bármi is az összecsapás végeredménye, néhány napig biztosan elél majd belőle.
Átolvasva az eddig írottakat azon kaptam magam, hogy milyen egyszerűséggel léptem túl azon a megállapításon, hogy a kilencedik hely elérése a cél. Ostorozhatnám a kialakult helyzetet, bár tudom, hogy jelenleg tényleg az a célunk, hogy elszakadjunk a veszélyzónától. Amit csak egy győzelem biztosított és amit teljesítettünk is! Ráadásul ezt úgy értük el, hogy a hazaiak erősítést is kaptak ’”kedvenc” bírónk személyében. A nevét nem írom le, mert nem akarom elrontani a győzelmi hangulatot és ha most a bíró ámokfutásával foglalkoznék akkor talán elsiklanánk a győzelem tényén mely most évzárásként kellemesen bizsergeti a megtépázott lelkem. Néhány közmondás is eszembe jutott, hiszen a diósgyőriek túl nagy mellénnyel készültek, Miskolc is felbolydult, állítólag a város köré karantént húztak, nehogy eggyel is több Fradista belépjen a városba.
Azt esetleg meg tudták akadályozni, hogy jegy nélküli szurkoló belépjen, de a fő céljuk, a Fradi skalp nem maradt a pályán. Finoman fogalmazva, a nagy akarásnak nyögés lett a vége, vagy említhetnék egy szarkát is, de az esetleg félreérthető és egy vert sereget nem akarok megsérteni. Ezért távolodjunk is el Miskolctól és foglalkozzunk saját magunk sikerével, a foci igazi lényegével, a játékkal. Amit ma mi játszottunk, még akkor is, ha az ellenfél kétszer vezetett. Volt bennünk tartás, volt küzdés és helyenként volt jó játék is. Döme ismét remekül építette fel a csapatot, képes volt a meccs közben is változtatni a felálláson. Ezer fokon égett, ha kellett szembeszállt a +1 erő egyoldalú ítéleteivel, de egy pillanatra sem hagyta, hogy a játékosok ne a labdával foglalkozzanak. Pedig nem kaptunk meg egy jogos büntetőt, éS Abdit is úgy állították ki, hogy előtte egy szabályos gólt lőtt (nem volt les!).
Mindezeken túl tudtunk lépni, sőt saját hibáinkon sem rágódtunk, hanem mentünk előre és főleg a második félidőben minden fronton jobbak voltunk, egy pillanatra sem forgott veszélybe a győzelmünk. Persze ebben van egy kis túlzás, hiszen az utolsó negyedórát már úgy éltem át, hogy a vérnyomásom biztos felrobbantotta volna a mérőt, de belül az idegesség mellett olyan megnyugvást is éreztem, mellyel nyugodtan térhetünk téli pihenőre. Kellett ez a győzelem és nem csak a három pont valamint a kilencedik hely miatt. A lelkek megnyugodhatnak, a kedélyek lecsillapodhatnak. Nehéz és szomorú őszt hagyunk el, edzőváltással, kiesési félelmekkel, egy fantasztikus labdarúgó végleges búcsújával, a ránk nehezedő pénzügyi gondokkal. Ezeket zárhatjuk le ezzel a nagyszerű győzelemmel, és elnézve a meccs végén a játékos és a szakmai stáb arcán a felszabadultságot, úgy érzem, hogy meg is érdemeltük, mert megdolgoztak érte.
Még akkor is, ha az ellenfelet +1 játékos segítette, aki most nem a nézők 12-es mezét viselte. Ha jól emlékszem, akkor sárga mezt viselt. Nem kéne többet felhúznia.
– lalolib –
6 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Győzelem 11+1 ellen bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
“Solymosi Péter 6 – Meglehetősen sok hibával dirigálta a küzdelmes találkozót. Budovinszky Krisztián első félidei kezezésénél elmaradt a büntető, míg Liban Abdi gólját nem előzte meg lesállás, amely után a légiós megkapta a második lapját.” (Nemzeti Sport)
Időtlen időkkel ezelőtt, kezdő szurkoló koromban, nem egyszer hallottam az öregektől, hogy “két gólt kell rúgnunk ahhoz, hogy eggyel vezessünk” – és nagyon hamar be kellett látnom, hogy igazuk van. De ezt úgy tekintettük, mint valami elemi csapást, ami ellen nem lehet védekezni.
Tekintsük úgy, hogy a Barcával egy szinten vagyunk? Mert ha figyelitek a spanyol bajnokságot, kiderül, hogy a kétes esetekben mindig a Real javára és a Barca kárára döntetenk a sporik. De arról nem hallottam, hogy a Barca emiatt nyávogott volna.
Ami a tegnapi meccset illeti (a játékvezetést tekintve) láttam én már ennél sokkal rosszabbat is.
Ami pedig a csapatot illeti: féltettem. Féltettem, hogy a lelki gödörből még nem jöttek ki. Mert játéktudás alapján még a jelenlegi keret is egyenértékű a DVTK-val. De kijöttek a gödörből, és ez a Döme érdeme. Be kell vallanom, hogy játékosként “nem tartozott a kedvenceim közé” (és a Vecsés edzőjeként sem) – ám most a véleményem a javára megváltozott. Valami elképzelhetetlent csinált: lelkileg összekapta a társaságot. Mert az részletkérdés, hogy néhány játékosnak megtalálta az igazi(bb) helyét. Ő lelkileg rántotta össze a csapatot. Mert vidéken kétszer felállni, az nem mindennapi teljesítmény.
Sokan mondják, hogy “igen, de hogyan játszott az ellenfél” – hát kérem, mindenki úgy játszik, ahogyan hagyják. A mieink meg olyan magabiztosak voltak, hogy az ellenfél elbizonytalanodott. Az Újpest ellen is, meg most is. Lehet, hogy Döme lesz az új mágus?
Mondjátok, a próféta szóljon belőle. Néha sikerült prófétálnom, mint a nemrég előásott 1978-as cikkem bizonyítja. Hátha most is.
Tegnap annyi történt, hogy azt hallották a Miskolc-környéki legények: döglött a zöld oroszlán. Nosza, ünneplőt húztak, aztán elindultak bajszot ráncigálni. Ám , mikor odaértek, az mordult egy nagyot, mire rémülten elszaladt az ünneplő csapat.
Nagyon kellett már a téli zárásra ez a siker és meg is érdemeltük!
Csupán 3 dologban tévedtek a derék Avas-alji legények:
1) “Jön a pesti bíró és ellenük fúj.”
Fenti értekezéshez csak annyit: Jovanovicé sem volt sárga, nem adta meg a tizenegyest a Fradinak, Vadász és Budovinszky a pályán maradhatott, pedig ámokot futottak, az említett Abdi-esetnél pedig nemcsak góltól fosztotta meg a csapatot, hanem -jogtalanul- Abditól is.
2) “Megtanítjuk a fradistákat szurkolni”
Ez volt a legnagyobb butaság, amit valaha hallottunk. Az még hagyján, hogy nem hallottak a régi derbykről és a Fradi-táborról, az viszont ciki, hogy az idei Fradi-Újpest “kiesőjelöltek” örökrangadójáról sem! Az ottani szurkolást szegény borsodiak soha nem tudnák produkálni. AZ az IGAZI fieszta hangulat! A tegnap esti “derby-n” a diósgyőri “ultrák” egyből hallgattak, mikor nem vezetett drága csapatuk… Divatdrukkerek. Hol voltak 2010 tavaszán ezek a “példa-szurkolók” , amikor 1-0-ra nyertünk 1500 néző előtt? (Ebből 500 fradista…)
3) ” Most sokkal jobb csapat a DVTK, kitömjük az FTC-t”
Erre a tegnapi eredmény mellett a játék képe ad választ. A ” sokkal jobb” DVTK hazai pályán, riadt sündisznóként védekezett , a Fradi pedig szinte végig benyomta őket.
Mondta valaki egyszer, hogy “Légy szerény, mint a képességeid!” Nagy igazság.
Annyival egészíteném ki, hogy : Légy szerény, mint a múltad!
Mert azt illene tudni a piros-fehér divatdrukkereknek, hogy míg kis kedvencüknél az 1977-81-ig játszó “Verébszántósalamonkutasioláhtatárgörgeiborostyánfükőfekete” sikercsapata és a Tornyi-féle 1998-as félidényes szárnyalás mellett a “többi néma csend”, addig a Ferencváros
28 bajnoki cím, 20 kupagyőzelem, 1 VVK, 2 KK győzelem, 1 VVK és KEK döntő, BL csoportkör, EurópaLiga csoportkör a rövid , zanzásított dícsőség lajstroma. Nem ugyanaz. De hagyjuk is!
A (Zöld) sas nem kapkod legyek után. Szép volt fiúk! Egy szebb tavaszt kérünk! Hajrá Fradi!
Én sem vártam túl sokat, de ami ma produkált az tényleg katasztrófális volt.A csapat meg tényleg remekül küzdött.Megérdemeltük a győzelmet, így nyugodtabban jöhet a szünet. Van még dolog bőven, de látszik Döme munkája.
Szép este volt, köszönöm fiúk! Hajrá Fradi!
Mit vártál ettől a solymosi nevű antibírótól. Neki mindegy kivel játszunk, csak ellenünk fújhasson…