Feljegyzések a fotelból – Két gól, három pont és egy át nem fűzött orr

Annak ellenére, hogy a múlt szombati diadal többet jelentett a három pontnál már másnap tisztában voltam azzal, hogy bár sokat jelentett az Újpest elleni győzelem, annak csak akkor lesz igazi értéke, ha továbbjutunk a magyar kupában, és legyőzzük ma a Siófok együttesét. Most persze felidézhetném a szombati meccs hangulatát, és ezzel egy ideig el is lennék magammal, de az élet megy tovább és hiába szeretnék még fürdőzni a visszavágás bizsergető gyönyörűségében, egyszer úgyis vissza kell szállnom a Földre, bármennyire is jól éreztem magam a lebegés mámoros állapotában. Ha még esetleg lebegni is lenne kedvem, az csak addig tartana amí­g nem szembesí­t a józanság a szombat esti aktuális tabellával. Mert akkor úgyis visszazuhannék, hiszen bár még előttünk volt még a Siófok elleni mérkőzés, de a csapat ismét a kieső helyen várta a Balaton parti hétvégét.

A kí­váncsiságom volt a hibás, mert ha este nem nézek rá a tabellára biztosan jobban alszom. Bár az első rossz érzés után a pontjainkhoz egyből hozzáadtam hármat és í­gy már szebben festett a kép, de már akkor tudtam, hogy ezért nagyon keményen meg kell küzdeni és bár egyszerű dolog látatlanban megnövelni a pontjaink számát, de a jelen Ferencvárosa még nem olyan erős, hogy úgy kapjunk három pontot, hogy azért ne kelljen megküzdenünk.

Pedig nem kellett! Amire mondhatnánk, hogy csoda történt, de mivel már régóta tudjuk, hogy csodák pedig nincsenek (bár ezzel sokan szállnának vitába, köztük én is), ezért maradjunk a valóságnál, mely számunkra nagyon biztató és örömteli volt. Úgy látszik tovább tart a lendület, egyre jobban kezd beérni Détári munkája. A játékosok sem szálltak el az Újpest elleni győzelem mámorától, simán hozták a szerdai kupameccset, és nagyon simán hozták a mait is. Ha szombaton a győzelmi mámorunkban csak „edzőmeccsnek” tituláltuk a derbit (volt előtte egy jelző is, de azt most „kegyeleti” okokból inkább mellőzőm), akkor a mai Siófok elleni találkozó még inkább az volt.

Nem is nagyon emlékszem arra, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy idegenben úgy szurkolhattunk végig egy mérkőzést, hogy első perctől kezdve szinte biztosak lehettünk a győzelemben. Ott persze még nem tartunk, hogy hozsannákat regéljek (bár szí­vesen megtenném, ezt nem tagadom), de az tény, hogy a mai Fradi már tud játszani, már tud magabiztosan védekezni, már tud rövid passzos játékot játszani, és végre már tud gólokat lőni. Mindehhez meg igenis szükség volt az edzőváltásra, szükség volt arra, hogy a rosszul felépí­tetett csapatjátékot átszervezze Détári Lajos, és szükség volt arra, hogy megtalálja a játékosoknak a megfelelő posztokat. És természetesen szükség volt arra is, hogy olyan edzőnk legyen, aki jól tud cserélni, aki a mérkőzéshez tudja igazí­tani a taktikát.

Erre ma is láttunk egy jó példát. Az első félidőben Hakola bár ismét sokat futott és jól avatkozott közbe a játékba, de akkor teljesedett ki igazán, amikor a második félidőben Détári középre vezényelte. A Pápa ellen már bevált ez a váltás, és az igazi játékot most is akkor játszottuk, amikor a finn játékos középről indulhatott el. Remekül veszi át a labdát, jól fordul le, lendületes, és mától már azt is tudjuk, hogy tizenhét méterről bombagólt is tud lőni. Bár most sem értékelném le Pölöskey teljesí­tményét, de ahogy az Újpest ellen nálam Józsi, ma a Siófok ellen meg Hakola volt a mérkőzés legjobb játékosa, í­gy a képzeletbeli fotelszurkolós pezsgőt neki nyújtom át.

Magáról a győztes mérkőzésről olyan túl sok mindent nem lehet elmondani. Csak egy csapat volt a pályán, a Siófok játékosai megszeppent tiniként futkároztak a pályán, a labda helyett inkább a Fradi játékosokat rugdosták, és volt olyan játékosuk, „akinek csupán az orrát nem fűzték át” (Mihalecz István értékelése) a Fradi csatárok. Mi meg ott folytattuk, ahol az Újpest ellen abbahagytuk és amit Pápán elkezdtünk. Ismét győztünk, sorrendben harmadszor. Ennek nem szabadna „túl nagy számnak lenni”, de az őszi szezonban a tí­zedik fordulóig éppenséggel a fordí­tottja volt igaz. Amit nehezen viseltünk, ezért a mostani győzelmi sorozatot meg alázattal kell tudomásul venni.

A neheze még hátra van. Úgy kezdtem, hogy az Újpest elleni győzelem (úgy látszik azért nem múlt el bennem nyomtalanul, mert elég sokszor hivatkozok rá) csak akkor ér valamit, ha ma győzünk a Siófok ellen. Ez meg van, de az egész hármas győzelmi szériának is igazán az ad majd igazolást, ha a soron következő két hazai meccset is nyerni tudjuk. Mert azzal végleg elkerülnénk a hold sötét oldalát, és úgy zárhatnánk a 2011-es évet, hogy a középmezőnyben telelhetünk. Az sem a kánaán még, de reményt és hitet ad ahhoz, hogy tavasszal végre a napos oldalra kerüljünk.

Mert ott a helyünk.

– lalolib –