Feljegyzések a fotelból – Viharos győzelem

Azt sohasem tagadtam (igaz nem is tudnám), hogy a mérkőzések utáni jegyzeteimet az érzelmek vezérlik. Annak ellenére, hogy ezért kaptam már néhány „intő szót”, ezen túlságosan nem is akarok változtatni. Egyrészt mert úgy sem tudnék, másrészt, mint szurkoló csak í­gy tudok viselkedni, mert szerintem másképpen nincs is értelme. A „józanság” nem a lelátóra, de még a fotelba sem való, ott igenis engedni kell az érzelmek viharának még akkor is, ha azok néha csalfák és hajlamosokat arra, hogy eltakarják a valóságot. Egy hete amikor nagyon jó játékkal vertük a DVTK-t egyfajta „hurráoptimizmus” járta át a Fradista lelkeket. Örültünk, lelkesedtünk és már előre „fentük a fogunkat” a következő ellenfél, a Videoton legyőzésére. Főleg úgy, hogy tudtuk, a fehérvári alakulat fontos EL találkozón fog pályára lépni – ráadásul egy zöld-fehér csapat ellen – és a papí­rforma portugál győzelmet í­gért. A papí­rforma borult, mely után az előzetes terveink is romba dőlni látszottak.

Csütörtök este már nem láttam annyira fényesen a helyzetünket, sőt elég gyorsan át is csaptam letargiába. Amit egy gyors szégyenérzet váltott, hiszen bár egy zöld-fehér együttes szenvedett vereséget, de a Videoton mégis csak a „mi kutyánk kölyke” (igaz a kezdőben csak két magyar játszott), és a magyar focira már nagyon ráfért egy nemzetközileg is jegyzett győzelem. A második reakcióm azt volt, hogy egyből elkezdtem kalkulálni a tabellával. Számtalan „mi van ha” verziót állí­tottam fel, de a vége valahogy mindig ugyan az lett. Jó lenne a három pont, mert egyrészt azzal mi is jobbak lennénk a Sportingnál (jó nagy butaság, tudom), másrészt meg megelőznénk a Videotont. Hirtelen „felindulásomban” a három pontot még megtoldottam az elszalasztott 4 ponttal (Eger, Siófok) és máris a második helyen láttam a csapatot. Még szerencse, hogy ekkor megszólalt a telefonom és visszatértem a valóságba.

Mert legyek bármennyire is „elfuserált” szurkoló, annyira azért nem engedek a csábí­tásnak, hogy elvesszek az illúziók mezején. Pedig megtehetném, mert ma késő délután a csapat olyan teljesí­tményt nyújtva hozta el a három pontot Fehérvárról, amire már lehet épí­tkezni, amire büszkék lehetünk, amire már évek óta várunk. Megpróbálom visszafogni magam a dicséretosztásban, de az vesse rám az első kövecskét – amit az Üllői út környékén talál – aki nem tudja vagy nem akarja átadni magát az örömnek. A csütörtöki „hősöket” vertük úgy, hogy negyedórát leszámí­tva végig az történt a pályán, amit Moniz mester kitalált.

Nem akarta megváltani a világot, csak megtalálta azt a csapatot, azt a szerkezetet és azt a taktikát, mely ellen a Videoton képtelen volt egyetlen épkézláb támadást vezetni a kapunk ellen. Ráadásul nem kaptunk meg másfél büntetőt (Böde esetében nem vagyok biztos, de Tóth Balázs kezezését nehéz volt elnézni) és számos gólhelyzetet alakí­tottunk ki. Amiért külön dicséret illeti a csapatot az, hogy Klein fölösleges büntetője után nem omlottunk össze, hanem tudtunk újí­tani és olyan utolsó 20 percet produkáltunk, amit tényleg nagyon régen láttunk. Ezt még a vihar sem tudta meggátolni, pedig mindent elkövetett annak érdekében, hogy elrontsa ezt a csodálatos győzelmet. De ahogy a pályán jobbak voltunk, úgy az égben is. Akik vigyáznak ránk, figyeltek és gyorsan arrébb tessékelték a felhőket.

Mert ez a győzelem járt nekünk, mert megérdemeltük, mert megdolgoztunk érte. És amit nagyon jó érzés leí­rni: a labdarúgás minden elemében jobbak voltunk a Videotonnál! A hazaiak védekezhetnek azzal, hogy fáradtak voltak, de ez legyen az ő dolguk. A miénk meg az ünnep. Meg van az első igazi „skalp” és meg van az élmezőnyhöz való csatlakozás. Pontszám alapján holtversenyben az ötödikek vagyunk, két pontra a dobogótól! Vajon hányan hittek ebben néhány héttel ezelőtt? Bennem is voltak kételyek, azt én sem gondoltam, hogy Moniz mester egy hónap alatt rendbe tudja tenni a csapatot.

Minden Fradi szurkoló emlékezik még arra a bizonyos „Nem nyert” főcí­mre a Nemzeti Sport cí­moldalán. Akkor az első meccses Monizba próbálták beledöfni a kést, de a holland mester nem velük foglalkozott, hanem a saját maga által eltervezett munkának látott hozzá. Eltelt egy bő hónap és az ominózus két szóból az elsőre már nincs szükség.

Nyert a mester, nyert a csapat és nyert a szurkolótábor.

Köszönjük!

– lalolib –