Rákosi Gyula: 74

Rákosi Gyula (fotó: Hargitai Károly gyűjteményéből)

Közel 15 évig volt az első csapat tagja és Sárosi dr., Fenyvesi dr. és Mátrai után negyediknek érte el az 500-on felüli mérkőzésszámot! Szerepelt olimpián, EB-n és két VB-n! Ősfradista, egész életében csak FTC-mezben játszott! Illetve kezdetben az „átkeresztelt” trikóban.

– 13 esztendős voltam és minden vágyam az volt, hogy az olimpiai siker után labdaszedő gyerek legyek az egyik Üllői úti mérkőzésen. 1952-ben leadtam az igazoláshoz szükséges három fényképet. Száger Misi bácsi pedig – aki az első edzőm volt – dörmögve mondta: „Elférsz a többiek között”, majd beosztott labdaszedőnek. Az Egressy útról azonban későn érkeztem, már kifutottak a pályára a labdaszedők is. Ott, az Üllői úti pályán, a kerí­tésnek dőlve zokogtam, hogy én máskor nem kések el sehonnan! Aztán a Kinizsi ifivel két bajnokságot is nyertem. Az ifjúsági válogatottban csak egyszer játszottam, hiszen az utánpótlásba (7), a B-válogatottba (9) és az olimpiai válogatottba (10) rendre meghí­vásokat kaptam. Először persze a Fradiban kellett bizonyí­tanom. Tudtam, hogy nem vagyok született zseni, csak azzal emelkedhetek ki a társaim közül, ha kétszer annyit futok, mint a többiek. Rengeteget túlóráztam, egy-egy mozdulatot, elfutást százszámra végeztem. A szélről történő beadásoknál a társak csak kiáltottak, hogy „Matyi”, és én már í­veltem is a labdákat … Becenevem politikai eredetű. Az ötvenes években a Rákosi névhez a Matyi dukált. Már az iskolában rám ragadt ez a név, azóta is viselem. Kezdetben bosszantott, hogy mindenki ezzel zrikált, idővel már oda sem figyeltem, ha netalán valaki Gyuszinak szólí­tott …

– Edzőid közül kire emlékszel szí­vesen?
– Mindegyik mesteremtől kaptam valamit, amit kamatoztatni tudtam játékos, majd edzői pályafutásom során. Száger Misi bácsi megtaní­tott a klubszeretetre, a bajtársiasságra, becsületre és természetesen a futball ábécére. Tátrai Sanyi bácsitól az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jelszót rögzí­tettem magamban. Csanádi Feri bácsi tett be először a felnőtt csapatba. Még ifjúsági korú voltam, de volt bátorsága egy zöldfülűt a pályára küldeni. Örökké hálás vagyok neki, mert ezzel életem nagy vágyát valósí­thattam meg, pályára léphettem a nagyhí­rű Ferencvárosban. Tőle tanultam meg, hogy nem szabad egymást becsapnunk. Sem az edzésmunkában, sem a játékban. Mészáros Dodó bácsi és Lakat Karcsi bácsi sokat mesélt a hí­res Fradi-szí­vről, a ferencvárosi hagyományokról. Úgy érzem, hogy pályafutásom alatt mindezekhez méltó voltam.

Amire még nagyon büszke vagyok, a válogatottság! Nem volt könnyű abban az időben bekerülni a csatársorba, ahol Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi alkotta az ötösfogatot. Én bekerültem, összesen 41 alkalommal. Ott lehettem két világbajnokságon. Előbb 1962-ben Chilében, majd 1966-ban Angliában. Nekem minden mérkőzés élmény volt, hallgatni a Himnuszt, játszani a cí­meres mezben … Kár, hogy nem tudtam több alkalommal bekerülni a legjobbak közé. Szép lett volna az 50. válogatottság …

A Fradi „szí­vembere” 500. Fradi-meccsét 1972-ben játszotta, és még ugyanebben az évben visszavonult. Azonnal a Fradi ifi csapat edzőjeként szolgálta tovább a klubot, amely tiszteletére 1975-ben búcsúmérkőzést is rendezett. Tulajdonképpen egy távoli túrával (Japán) és ezzel a gálameccsel zárult nem mindennapi gazdag játékos pályafutása.

– Eszedbe jut-e néha a búcsúmérkőzés?
– Igen, hiszen tudtam, hogy életem egy szép korszaka befejeződött. Először én, azután Novák, majd Albert vonult vissza. Szóval egymást várva készültünk a búcsúra, a jutalomjátékra. Jutalom? Napjaink fiataljainak elmondhatom, hogy egy fillért sem kaptunk, szó szerint csak jutalmakat vehettünk át. De hát akkor ez is nagy dolognak számí­tott …

Pályafutása végén az FTC ifjúsági csapatának edzői kispadja következett. Az eredmény: 13 év után bajnokságot nyertek a ferencvárosi fiatalok! És következett az újabb megtisztelő feladat. A magyar ifjúsági válogatott szakvezetőjének kérték fel, s több mint száz mérkőzésen vezette a cí­meres mezben levő fiatalokat.

Rákosi és Mátrai

– Legkedvesebb ifi, majd felnőtt csapatbeli edzői élményed?
– Már 1972-ben átvettem az ifi csapatot, és 1974-re elértük a bajnoki cí­met. „Öreg” edzőként, amikor Veszprémben, az ezüstérmes Fradi mestereként a szurkolók vállra emeltek, majd a levegőbe dobáltak, és nagy örömömre nem hagytak leesni. Igaz, hogy FTC bajnokcsapat edzője soha nem lehettem, de levegőbe dobálva ünnepeltek! Azt hiszem, hogy ez sem mindennapos esemény. Az én életemben pedig felejthetetlen boldogság.

1973-ban sikerült gyarapí­tania válogatottságainak számát. Méghozzá nem is akármilyennel. Európa öregfiúk válogatottjába kapott meghí­vást, ahol a kontinens egykori legjobb labdarúgói adtak egymásnak találkát, hogy jótékony célú mérkőzés keretében Anglia öregfiúk csapatával mérjék össze tudásukat. Nagy megtiszteltetés volt ez Rákosi Gyula számára, mert igazán remek csapatban kapott helyet. Így festett például a csatársor: Augusto, Rákosi, John Charles, Puskás, Gento. Erről a találkozóról az áhí­tat hangján beszélt a negyvenegyszeres válogatott:

–  Ezek a labdarúgók még napjainkban is csodálatos dolgokat tudnak csinálni a labdával. Nézni is öröm volt őket, nemhogy közöttük játszani. Pocakjuk ellenére úgy cseleznek, mint az álom, s olyan pontosan rúgják harminc méterre a labdát, mint fénykorukban.

Gyula arra különösen büszke, hogy a 3-1-es mérkőzésen ő rúgta Banks hálójába az Európa-válogatott egyetlen gólját, miután Swart, a volt Ajax-szélső „odavarázsolta” a lábára a labdát A tí­zezer néző, persze, vörösre verte a tenyerét a remek játék láttán. A meccs utáni 830 személyes bankett is felejthetetlen volt. Ezen ugyanis nagyszabású árverésre is sor került, ahol gazdára lelt Grosics meze, Puskás egyik edzőcipője, melyet a 6-3-as meccsen? viselt tulajdonosa. Elkelt több hí­res meccs állí­tólagos labdája,  továbbá sok egyéb furcsaság.

Rákosi mellett Novák, Grosics és Mészöly is tagja volt ennek az öregfiúk Európa-válogatottnak. Valamennyien sikert arattak, de a kis gólszerző magyar fiú, Rákosi különösen sok gratulációt kapott. Ott is azt a csupa szí­v játékot mutatta be, mint egész pályafutása során annyiszor. Rákosi a maga nemében nagy egyéniség volt. Egy név különösen illik rá, az, hogy szí­vember. S az ilyen sportembereket mindig szeretik a szurkolók.

Rákosi és Albert (fotó: Lakat T. Károly gyűjteményéből)

– Fájó esemény, kudarcélmény?
– Sajnos egy soha be nem hegedő sebet kaptam az 1989/90-es bajnokság végén. A harmadik helyen végeztünk, és bár í­géretet kaptam arra, hogy ha dobogósak leszünk, a klubnál maradhatok, ha nem is az első csapatnál. Nos, a sikernek számí­tó helyezés ellenére semmilyen szerződést nem kaptam, egy levél kí­séretében (!) finoman elküldtek kedvenc klubomtól.

– Az évek múltak, több helyen is megfordultál, hogyan kerültél vissza az FTC-hez? Ki szorgalmazta, hogy te legyél a Fradi ifi edzője?
– Vincze Géza, az ifi I. edzője telefonon hí­vott, hogy jövő héten utazik Kuvaitba, és ha akarok a helyére, lépni, nos visszajöhetek a Fradiba. Ezúttal is köszönöm neki ezt a lépést, szerintem í­gy is bizonyí­totta, hogy igazi fradista. Pedig sokan nem szeretik, de nekem ezen kí­vül is szimpatikusak a fiatalokkal történő megnyilvánulásai. Mit szaporí­tsam a szót, még aznap délben az Üllői úti klubházba siettem és aláí­rtam a szerződést. Napjainkban, immár nem edzőként de igyekszem segí­teni a szeretett klubot és mindhalálig szolgálom az FTC-t…

(Nagy Béla, Fradisták futballmezben, 2002)