Feljegyzések a fotelból – az expressz kisiklott

Az igazság az, hogy nem készültem fel ilyen estére. Bár öt óra környékén furcsa borzongás futott át rajtam és éreztem, a féltés, az aggódás járja át a testem. Nem tartott sokáig, megpróbáltam elhessegetni a kí­nos pillanatokat. Eldúdoltam magamban a Fradi indulót, megsimogattam a fotelt és arra kértem segí­tsen átlendí­teni a holtponton. Biztos voltam benne, hogy nem haragszik rám a múlt heti baleset miatt, de azért ünnepélyesen megfogadtam, nem fogom rajta levezetni az érzelmi kitöréseimet.

Mikor elkezdődött a mérkőzés, még nem tudtam, ma nem lesz veszélyben a fotel egészségi állapota, legfeljebb az enyém. Nehéz ilyenkor bármi okosat mondani. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de csak kavarognak bennem az érzelmi töltetek. Arra azért megpróbálok figyelni, hogy ne robbanjanak fel. Azzal mindenki tisztában volt már az elején, hogy lesznek vereségek, lesznek rossz mérkőzések. Csak szí­vünk legmélyén arra számoltunk, hogy ezek minél később fognak bekövetkezni, nem a második tétmeccsünkön. Az okokat most nem boncolgatnám, mert ahhoz az agyam most más dimenzióban mozog. Most nem törvényszéki orvos szakértő akarok lenni, hanem továbbra is szurkoló. Olyan, aki a vereség után sí­r, dühöng, de már a következő mérkőzésre készül. Arra sem készültem fel, hogy mit kell ilyenkor í­rni. Vajon hogyan kell szavakba, mondatokba önteni amit érzek, néhány perccel a vereség után? Először arra készültem, alszok rá egyet és majd holnap reggel, a bennem tomboló érzelmi hullámok lecsillapulása után í­rom le a gondolataimat. De ahogy felálltam a fotelból és ránéztem a számí­tógépen billentyűzetére, már tudtam, nem szabad reggelig várnom. Nem akarok okoskodni, nem akarom szakmai elképzeléseimmel megváltani a világot, nem akarom rögtöní­télő bí­róság elé citálni a csapatot, a szakmai stábot. Amit most érzek, azt most kell kií­rnom magamból.

Bár kisiklott az expressz mely átrobogott a Zete csapatán, de nem szereztünk gyógyí­thatatlan sérüléseket. Álljunk fel, töröljük le magunkról a verejtéket, és közös erővel toljuk vissza a vonatunkat a sí­npályára.
Biztos lesznek olyanok, akik inkább elfutnak. Nem kérnek a vereségekből, nem kérnek a csalódásból. Pedig nekik is tudniuk kell a háború megnyeréséhez néha vereségeken át vezet az út. Bár azt nem szeretjük, mert nem erre készültünk. Olyan felemelő érzés volt átélni az elmúlt néhány napot, hogy most, a vereség után néhány perccel egyszerűen nem is akarom elhinni. Talán túl szép volt, talán túlságosan hamar elhittük, hogy olyan vonatra ültünk fel, mely töretlenül fog végigrobogni az nb1 mezőnyén. A vereség ezért is fáj igazán. Ezért szaggatja szét a lelkünket, ezért próbálja lerombolni a hitünket.

Bármennyire is fáj, az enyémet nem lehet. Azt nem tudom még, hogyan fogom feldolgozni. Holnap biztos a közértben sem mosolygós emberek jönnek majd felém, valószí­nűleg még azokon is gúnyos pillantásokat fogok felfedezni, akik nem is látták a mérkőzést és a fociról is csak azt tudják, hogy 22 ember rohangál a pályán és kerget egy labdát.

Biztos vagyok benne, túl fogom élni. Ahogy a csapat is túl fogja. Ehhez azonban segí­tség kell. Most fog igazából kiderülni, hogy ki az igazi szurkoló, ki az, akinek a Fradi sokkal többet jelent annál, hogy elmeneküljön a kisiklott vonatról.
Egy biztos, én nem fogok elmenekülni. A jövő héten a fotelom is át fog költözni a Szentélybe. Nem fogom felcipelni, egyszerűen otthon hagyom. Tudom azt is, nem fog haragudni rám, és nem is lesz féltékeny.

Mert tudni fogja, most mindenkinek a Szentélyben a helye, hogy hitet tegyünk a legféltettebb kincsünk, a Ferencváros mellett!

(Lalolib)