Feljegyzések a fotelból – Csalódás, avagy dobogó helyett középmezőny?

Könnyű helyzetben lennék, ha most át tudnám adni a képzeletbeli mikrofont a huhogók népes táborának. Mielőtt bárki valamiféle történelmi párhuzamra gondolna, itt nem azokra a királypárti felkelőkre gondolok a francia forradalom idejéből akik a gerillaharcban bagolyhuhogással jeleztek egymásnak, hanem azokra, akik a szerdai sikeres Ligakupa győzelmünk után gúnyosan veregették meg a vállam, miközben kimondták az örök igazságot: „nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút”, hozzátéve még azt, hogy „a Ligakupa nem ér sokat, de ha vasárnap nem tudtok nyerni, akkor oda a dobogó”. Mivel azonban én soha nem tartoztam a huhogók táborába, azért valamiféle magyarázattal kéne szolgálnom, bár legszí­vesebben itt be is fejezném a jegyzetet, mert végül is igazuk lett az „aggódóknak”, mert tegnap nem csak három pontot vesztettünk, hanem annál sokkal, de sokkal többet.

Ez még bennem is csalódást keltett. Az meg totál szí­ven ütött, amikor reggel kinyitottam a sportújságot és a bajnoki tabella kajánul rám nevetett. Addig a pillanatig igazán frappáns (tudják, olyan bulváros) cí­m nem jutott eszembe, de mikor szembeötlött a hatodik helyünk, talán még a szí­vemhez is kaptam. Az elmúlt hetek nem erről szóltak, az óvatosabb szurkoló a dobogót célozta meg, de voltak merészek is akik még a bajnoki cí­met sem tartották lehetetlennek. Személy szerint az óvatosabb duhajok közé tartoztam, de be kell vallanom, a legrosszabb forgatókönyvben nálam is a harmadik hely szerepelt. Persze ha egyből észreveszem, hogy hárman egyforma pontszámmal állunk, talán nem kerülget egyből a gutaütés.

Az azonban biztos, hogy „valami” zöld fátyolt húzott a szemünk elé, amire a szerdai kiütéses Ligakupa győzelmünk még rá is tett egy lapáttal. Pedig ha belegondolunk, a tavaszi szezonban az Újpesten kí­vül csak a tabella „alját” sikerült megvernünk, a középmezőnnyel ikszeltünk, az előttünk állóktól meg kikaptunk. Amihez ha még hozzávesszük, hogy a hátralévő öt fordulóban még három olyan csapattal játsszunk, akik előttünk állnak és megyünk Paksra, ami jelenleg nem egy életbiztosí­tás (Szivics mester előszeretettel vadászik a nemes vadakra), bizony elég szomorkás tavaszra készülhetünk. De abba is hagyom a károgást, mert lassan engem is besorozhatnának Jean Cottereau huhogók táborába és akkor harcolhatnék a Napoleon zsarnoksága ellen, pedig én is a Fradi sikeréért szurkolók… és szorongok is egyben.

Akkor meg nézzük az érem másik, napfényesebb oldalát, hátha ott találunk olyan elemeket, mellyel enyhí­teni lehet a csalódáson. Tegnap délután, ha a csapat a pályára figyel és nem arra, hogy a tábor milyen koreográfiával készült, akkor talán nem engedik el „országsanyit” az első percben. Vagy ha 0:1 után a sorra kidolgozott helyzetekből legalább egyet értékesí­tünk, a végén még ünnepelhettünk is volna. Mert a letaglózó első perces gól után hamar talpra álltunk, végig is támadtuk az első félidőt, helyzeteink is voltak, de ezek sorra kimaradtak. A Videoton meg csak védekezett, melynek széttöredezéséhez a „müncheni hős”, Kassai jelesen asszisztált (a Nemzeti Sport kilences osztályzatával meg is dicsérte szépen). Tudom, hogy egy szurkoló mindig más szemüvegen keresztül méricskél, de amit Kassai művelt a pályán, azt szokták hí­vni „művészi beavatkozásnak”.

Természetesen nem ezért kaptunk ki, de talán még sem kellett volna ennyire védeni az ország elit alakulatát.

Eddig megpróbáltam elkerülni, de a vége felé csak fel kell tennem magamnak (magunknak) a kérdést: hogyan tovább? A dobogó már biztosan elúszott, talán ha esetleg az ellenfelek körbeverik egymást, mi meg megverünk mindenkit – de ne álmodjunk tovább, mert az álmaink amúgy is már többször megtréfáltak minket az elmúlt években.

A csapaton belül is vannak gondok – ahogy eddig is voltak. Tegnap is szó volt róla a szurkolók között. Volt rá időnk. Ahogy a klub vezetése kérte, nagyon sokan már 3 óra környékén ott álltunk a Stefánia úti vaskapuk előtt és vártuk a bebocsájtást. De csak a „hatóság” embereit és autóit láttuk (ők is voltak néhány százan, de vajon miért is?), de minket nem akartak beengedni. Az „ok”, úgy fél négy körül tárult elénk, amikor rendőrségi autók gyűrűjében megérkeztek a videoton szurkolói és szépen komótosan, a szemünk előtt bevezették őket a stadionba, miközben olyan rigmusokat kiabáltak, melyért mi félmilliókat szoktunk kapni. Katonásan, vagyis rendőrösen mondva: jelentem, a szervezés totál megbukott!

Nem ezért kaptunk ki, de mivel olyan nagy volt a felzúdulás a zárt kapuknál, hogy ennyivel tartoztam a saját dühömnek is. Ezzel meg el is lőttem a csapaton belüli gondok összes töltényét. Egyrészt ezekről már í­rtam és a kedves olvasók is jelezték több esetben, másrészt túl sok újjal nem is szolgálhatunk.

Játszani azt tudunk, de nyerni csak a gyengébbek ellen sikerült. Legalábbis a tavaszi szezonban. De ez még változhat. Ahogy már í­rtam, hátra van még a Paks, Győr, MTK, Debrecen és a Kaposvár. A tabella alapján, ebből az ötösből hárman előttünk vannak. Ha legyőzzük őket, valamint nem botlunk Pakson (sajna volt már rá példa), akkor az utolsó meccsünk még egy nyári fieszta is lehet. Mivel a „Hold másik, sötét oldalára” (micsoda remek Pink Floyd album volt!) nem szeretnék átbandukolni, í­gy egyéb verziót most nem ecsetelnék.

Egy hónap múlva úgyis eldől a sorsunk.

– lalolib –