Feljegyzések a fotelból – Dragó és a Fradizmusunk napja

Májusi eső bronzot ér. Az élet í­rja a legszebb forgatókönyvet. Irány Európa! Az igazi visszatérésünk napja. Megszenvedtük, megérdemeltük. – Ehhez hasonló gondolatok és cí­mötletek röpködtek a fejemben amikor tegnap este, a mámoros pesti éjszakából barátommal hazafele indultunk. Még 120 km volt hátra, de olyan gyorsan elröppent, mint a Pápa elleni mérkőzés 90 perce. A fejünk még zsongott, a szí­vünk még erősen kalapált. A könnycseppek már leszáradtak, de megmaradt egy olyan emlék, melyre évek óta reménykedve vártunk, de töretlenül hittük is azt, hogy el fog érkezni. Számomra a Ferencváros meghurcoltatásának második szakasza 2011. május 22-én végérvényesen véget ért. Az elsőt az ötvenes években a politika hozta „tető alá”, a másodikat meg a magyar labdarúgásért felelősséget vállalók határozták el. Visszatértünk, nem csak a magyar bajnokság élmezőnyébe, de Európába is, oda ahol mindig is helyünk volt és ahol a dicsőséges múltunk olyan köveket rakott le, mely örökké ott fog dí­szelegni, mint Rómában a Via Appia. Az út ki van kövezve, csak be kell lépni rajta.

Amikor a mérkőzés előtt egy órával az esőistenek úgy döntöttek, hogy kiöntik a mennyei dézsát a Szentélyre először bosszankodtam, mert attól féltem, az eső elrontja az estét, elrontja a várt ünneplést. Pedig tudhattam volna, az esőistenek májusban csak a feladatukat végzik, éltetik a földet, segí­tik a az élet kiteljesedését. Nem akarnak ők semmi rosszat és főleg nem azt akarták, hogy eltérí­tsék a szurkolókat attól a varázslatos élménytől mely várt bennünket. Jól időzí­tettek, hiszen mire a Szentélybe értünk, már el is zárták a csapokat, a napot tolták az aréna fölé, hogy teljes pompával ragyogja be az eget. Ha volt hivatalos forgatókönyv, akkor ez volt a prológus, a bevezetés, az alaphang ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

A folytatásról már nem az élet, hanem a megküzdött és diadalmasan megszerzett KEK győzelem szolgált. Fiatal, csodálatos szép lányok vonultak be, arcukon akkora mosollyal és nevetéssel, hogy pillanatok alatt magukhoz ölelték a több ezer Fradista szí­vet mely felállva tapsolta őket. A kézilabdás lányok „kupabemutatója” nem csak arról szólt, hogy a Fradi tábor ismételten megköszönje a csodálatos diadalt, hanem arról is, hogy újra egységesek vagyunk, hogy újra tudunk egymás sikerének örülni, hogy újra áttudjuk adni egymásnak a sikert, az erőt és három E betű himnuszát.

Az ünneplések folytatódtak: BéZé 300. alkalommal öltötte magára a zöld-fehér mezt. Ezzel a mérkőzésszámmal bekerült a „Top 50”-be, mely a ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves történetét figyelembe véve olyan teljesí­tmény, amit tisztelni és megbecsülni kell, mert BéZé majdani távozásával nagyon sokáig nem fogunk hasonlóval találkozni. Volt még egy ünnep, de mivel az annyira összefonódik magával a mérkőzéssel, a Ferencvárossal, az egész Fradista létünkkel, hogy arról inkább a mérkőzés 89. percében í­rok majd, ha egyáltalán képes leszek egyetlen értelmes mondatot is leí­rni arról, amit Dragóner Attila búcsúnál és góljánál éreztünk.

Addig még volt 89 perc amit úgy kellett abszolválni, hogy a részünkre elhozott bronzérmeket ne kelljen gyorsan Szolnokra vagy Debrecenbe szállí­tani. Ahhoz meg győzni kellett és a tavaszi szezonban megtanultuk, hogy amikor igazán fontos lett volna a három pont (ami persze „mindig, minden körülmények között” fontos), akkor lettünk görcsösek, akkor jöttek az elemi hibák és akkor pattant be szinte mindenhonnan a kapunkba a labda. De most volt tartása a csapatnak. Azt nem állí­tom, hogy az első 44 perc egy diadalmenethez hasonlí­tott, de igazán akkor is csak az idő múlása miatt idegeskedtünk, mert a Pápa, mely nem éppen a kultúrát hozta el (Véber Gyuri mindig a szép focit hozza fel, mi meg inkább a durva foci szenvedő alanyai voltunk, melyhez a bí­rói hármas lelkesen asszisztált) mindent elkövetett, hogy megnehezí­tse a dolgunkat. A lefújás pillanatában jött a forgatókönyv szerinti első katarzis, amikor is Abdi remek labdájával Schembri betört a tizenhatoson belülre és a megdermedt Szűcs Lajos mellett a hálóba helyezte a labdát. Éppen a tábor előtt, ezzel is emelve a megszerzett gól hatalmát, mely pillanatok alatt úgy behálózta a Szentélyt, hogy több ezer Fradi szí­v ölelte és csókolta egymást. Ami ezután jött, az már maga volt az ünnep.

54. perc: egy olyan játékos toporgott a vonal mellett és várt arra, hogy a pályára léphessen, aki nélkül ezek után kevesebb lesz a Ferencváros. Vagy talán több? Mert bár Dragóner Attilát már nem látjuk játékosként a pályán, de az amit elért, és amit betett a dicsőséges múltunk vitrinjébe, az örökké ott fog rá emlékeztetni. És a mi Fradista szí­vünkben. A legnagyobb érték meg éppenséggel ez. Lehet kupákat, érmeket nyerni, de a szeretetet, a megbecsülést azt ki kell érdemelni. Ez olyan tulajdonság mely nem úgy jön létre, hogy megpróbáljuk elérni, hanem úgy, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő emberek szeméből csak úgy árad a szeretet és a megbecsülés. Dragó a pályára lépésének pillanatában érezte ezt a szeretetet, de nem halhatta azt a néma imát, amit több ezer lélek suttogott el magában, miközben tapsolt és a nevét skandálta. A néma imánk is meghallgatásra talált. Először még Szűcs Lajos védeni tudott, de a 89. percben már ő is tehetetlennek bizonyult. Egy mintaszerű támadás végén a „megfáradt harcos” az „utolsó előtti mohikán”, összegyűjtve pályafutásának 354 mérkőzésének minden örömét és fájdalmát úgy érkezett Abdi beadására, mint aki úgy akarja lezárni életének egyik legfontosabb fejezetét, hogy arra mindig emlékezni lehessen.

Dragó! Mindig emlékezni fogunk rá! Nem csak a zárást beteljesí­tő gólodra, de mindenre amit nekünk adtál. Tudom, mi is sokat adtunk, de mi szurkolók csak akkor tudunk valamit visszaadni, ha először kapunk. Tőled meg sokat kaptunk. Hitet, gólokat, emlékezetes pillanatokat és egy kapcsot mely örökké összeköt minket a Ferencvárossal. Biztos vagyok benne, hogy a 355. mérkőzéseddel csak a pályán fejeződik be a „munkád”, vár Téged a Ferencváros jelene és érzem azt is, hogy a jövőben is fontos szerepet fogsz betölteni. Köszönjük Dragó!

Egy kicsit igazságtalan voltam, hiszen a második gólunkat kihagytam, és bár túlléptem az „előí­rt” betűszámot, a tegnapi napnak Dragó mellett a csapat adta a fényét, mely bár tavasszal sokszor szenvedett és csak küzdött, de végül is elérte a célját. Ebben meg nagy szerepet játszott a már általam is sokszor dicsért „máltai sólyom”, valamint egy „kis” argentin, aki ismeretlenül érkezett egy számára is idegen kultúrába, és aki az anyanyelvén kí­vül csak a labda nyelvén tud kommunikálni. Nem zsonglőr, de igazi harcos, egy olyan szí­v amit nagyon tudunk értékelni és szeretni. Hector Morales, maradj velünk!

Az utolsó mondatom már a jelennek és a jövőnknek szól. Európa visszavárt, a Ferencváros visszatért. Ahhoz, hogy ez méltó legyen az örökséghez, már a vezetőség előtt gurul a labda. A játékosok, a szakma, és a szurkolók bizonyí­tották, hogy szükségünk van egymásra, szükségünk van a Ferencvárosra. Mi egyek vagyunk, a mi szí­vünk és lelkünk akarja a sikert, akarja a nyugodt folytatást.

2011. május 22-e varázslatos este volt. Egy esőistenek által áztatott, majd a napot a Szentély fölé helyező, ünnepi, és mámoros vasárnap este. Minden szépségével, az „előre” megí­rt forgatókönyvvel, egy fantasztikus pályafutás méltó befejezésével, és a több éve várt igazi visszatéréssel. Ezek vagyunk mi. Több mint száz éve í­rjuk a Ferencvárosi labdarúgás történetébe a szebbnél szebb lapokat, több mint száz éve fogjuk egymás kezét, ölelje egymás lelkét és kiálltjuk a Szentély felett kúszó csillagok felé, hogy Mindörökké Ferencváros!