Feljegyzések a fotelból – Gyertyafényes emlékezés

Nehéz bármit is leí­rni. Lelkem mélyén még mindig a Szentély lelátóján állok, kezemben az emlékezés gyertyájával, szemem az eredményjelző táblára meredve: Albert Flórián (1941-2011). Néma csend telepszik a stadionra, nincs egy zizzenés, a felüljárón az autók is mintha motorhang nélkül suhannának el. 2011. november 6-án, este hat órakor megállt az idő. Kihunytak a reflektorok, a lelátón több mint tí­zezer gyertyafény lehozta az égboltot. Csillagokként ölelték magukhoz a fájdalmat, megpróbálták letörölni a könnyeket. Végérvényesen eljöttek a Ferencvárosi labdarúgás legfényesebb csillagágért, lágyan felemelték és magukhoz szorí­tották. Szólni kellett volna, kiáltani teli torokból, hogy még ne vigyétek magatokkal, hagyjátok meg a családjának, a Ferencvárosnak, a magyar labdarúgásnak. Senki sem szólt. Csak a gyertyák világí­tottak és szí­vek szakadtak meg. Mindannyian tudtuk, ha lejönnek értünk a csillagok, már nem szabad harcolni ellene. Csak sí­rni szabad és emlékezni.

Nehéz bármit is leí­rni. Amikor vasárnap este hat órakor a gyertyafények ölelésében kifutottak a pályára csapatok már mindenki érezte, itt ma szinte lehetetlen lesz mérkőzést rendezni. Vajon mi játszódhatott le a játékosokban, vajon hogyan tudták feldolgozni az egész hét lelki megpróbáltatásait? Szombaton még sorfalat álltak a ravatalnál, vasárnap délben még részt vettek Flóri végső búcsúztatásán, és este hat órakor két vékony fénycsóva kí­séretében és több mint tí­zezer gyertya ölelésében kellett kifutniuk a pályára és megpróbálni méltósággal megví­vni a Paks elleni mérkőzést.

Nem titkolom, győzelmet reméltünk. Nem csak a minél jobb helyezés miatt, hanem az emlékezés miatt is. Úgy lett volna teljes, úgy kaphattunk volna egy kis vigaszt. Nem sikerült, bár jobban játszottunk, helyzeteink voltak, végig uraltuk a pályát. Akkor miért nem sikerült? írhatnék az ellenfél kí­méletlen játékáról, a bí­ró futballromboló tevékenységéről, Csernyánszki bravúrjairól, vagy a szerencse hiányáról. Vagy arról, hogy sajnos szűkös a keretünk és amikor szükség lett volna „belenyúlni” a meccsbe, nem volt olyan játékos aki a kispadról beállva átlendí­tette volna a csapatot a holtponton. Sajnos Abdit még Siófokon tették harcképtelenné, í­gy még reményünk sem volt arra, hogy beállí­tásával jobban fel tudjuk pörgetni a játékot. De most nem akarok semmilyen indokra hivatkozni, mert az méltatlan lenne a Császárhoz. Egy biztos, ha Albert Flórián tegnap pályára lép, biztosan elborzadva tapasztalta volna, hogy hová is jutott a magyar labdarúgás.

Ő még más futballkultúrában nevelkedett. A kemény játék már akkor is meg volt, de nem párosult alattomossággal. Vasárnap több ilyen belemenést láttunk, még akkor is, ha a mai Nemzeti Sport nagyon árnyaltan fogalmazott, gondolom nem akarták a méltóságteljes megemlékezést elhomályosí­tani. Mert az tényleg méltó volt a Császárhoz. Akik ott voltunk, akik átéltünk azokat a pillanatokat, soha nem fogjuk feledni. A szí­vünk szakadt meg, de a lelkünk megnyugodhatott. Tisztelet, megbecsülés, emlékezés. Több mint tí­zezer gyertyafény a Szentélyben, és több százezer gyertyafény a labdarúgás szerelmeseinek az otthonában kí­sérte el Flórit a csillagok közé. Lejöttek érte, magukhoz ölelték és elvitték tőlünk. De a szí­vünkben, az emlékeinkben tovább fog élni.

Nehéz bármit is leí­rni. A lelkem mélyén még mindig a Szentély lelátóján állok, kezemben az emlékezés gyertyájával, szemem az eredményjelző táblára meredve: Albert Flórián (1941-2011). Nyugodj békében Császár.

– lalolib –