Feljegyzések a fotelból – Három pont és más semmi

Ha most nótás kedvemben lennék, folytathatnám Eisemann Mihály örökzöld slágerét, de a vágyam ennél sokkal többet remélt a tavaszi szezon első mérkőzésétől és kedvem nincs az operett világába kalauzolni a kedves olvasót. Bár a mérkőzés elég „operettesre” sikeredett, de a szakmai stáb előzetes beharangozója sem vetí­tette elő a mutatott gyenge produkciót. Minden hí­radás arról szólt, hogy a csapat felkészült.

Felkészültem én is. A fotelomat felújí­tottam, mert nem akartam, hogy úgy járjon, mint ősszel az első mérkőzésen, amikor az egyik gólöröm után komoly sérüléseket szerzett. Januárban el is vittem egy mesteremberhez, aki, amikor először megpillantotta egyből tűzifának javasolta felaprí­tani. Amikor elképedve közöltem vele, hogy egyrészt nincs vegyes tüzelésű kazánom, másrészt a fotel sokkal többet jelent egyszerű ülőalkalmatosságnál, hamiskásan csak annyit mondott: – ez bizony drága lesz. Hiába érveltem azzal, hogy ezt a fotelt még öregapám az ötvenes évek végén vonattal cipelte haza az Ecseri piacról, nem hatotta meg. Miközben gondosan körbejárta a fotelt, közöltem vele, hogy ez bizony egy szurkolói fotel és nélküle képtelen vagyok mérkőzést nézni. Mosolygósan rám nézett és csak ennyit mondott: – meccset csak élőben, a helyszí­nen lehet nézni.

Igaza volt. Ezzel nem mondott olyan túl nagy igazságot, hiszen a felkészülésem jegyében szerencsésen átestem a szurkolói regisztráción, és bérlettel is rendelkezem, sőt az előzetes tervek szerint át is akartam helyezni a fotelemet a Szentélybe, de a zárt kapu makacs ura közbe szólt. Így maradt a felújí­tott fotel (a pimaszul drágán dolgozó mester jóvoltából) és ahogy utólag kiderült, az operettes hangulat.

Amikor kifutottak a csapatok a pályára, kí­váncsi lettem volna, hogy vajon mi járhatott a játékosok fejében. Nem zúgott az aréna, nem lengtek a zászlók, több ezer torokból nem dübörgött a Hajrá Fradi, a levegőben nem lehetett érezni a győzelem iránti igény leheletét. Csend honolt, talán még autók sem közlekedtek a felüljárón – ezekkel a mondatokkal kezdtem egy őszi fotelszurkolót és mivel volt már ilyen mérkőzésben részünk (és félek attól, hogy lesz is), tudtam, nagyon nehéz lesz.

Nem csak a fotelban ülve, de a pályán játszani is. Ehhez hozzájött a mély, totyogós talaj ahol a labda sem tud úgy viselkedni, ahogy a játékos akarja. Már sajnálom, hogy leí­rtam ezt a mondatot, mert ebből egyből következik egy pikí­rt kérdés: tényleg csak a talaj volt a hibás? A feljegyzésem cí­méből már adódik is a válasz, de mivel szerencsére nem vagyok a sport tévé szerkesztője, í­gy a gúnyolódást meghagyom nekik, abban továbbra is nagyon jók.

Vajon a csapat miben volt jó? Csizmadia szerint a küzdésben, de mivel ez eleve alap követelmény, í­gy meg kell próbálni más jelzőket keresni. Egy dolog egyből feltűnt, amí­g ősszel csak elvétve találkoztunk a labdával, most megpróbáltuk megtartani, és folyamatosan támadni. Ezzel mezőnyfölényt alakí­tottunk ki, de majdnem ez okozta vesztünket is, hiszen a második félidőben néhány alkalommal lekontráztak minket a Haladás játékosai. Bármennyire is szeretem Dragit és BZ-t, a lassúságuk néhányszor nagyon szembetűnő volt. A másik pozití­vum (ha lehet annak nevezni), hogy most már két olyan csatárunk van, akik azon kí­vül, hogy folyamatosan lekötik az ellenfél hátsó alakzatát, ha véletlenül kihagyhatatlan helyzetbe kerülnek, akkor azt tudják értékesí­teni.

Annak ellenére, hogy a jegyzetem elején az í­rtam, hogy nem vagyok nótás kedvemben, de most akaratlanul is motoszkál bennem Eisemann slágerének néhány sora: „Hisz’ máma nincs dráma, nem kell a nagy regény, szí­vünk ma már oly szerény…”. Szerencsére a dráma tényleg elmaradt, bár közel álltunk hozzá. A Haladás vezető gólja után (vajon hogyan maradhatott Halmosi teljesen egyedül a tizenhatosan belül?), a „mi lesz í­gy velünk” gondolat foglalkoztatott, majd az egyenlí­tést követő sárdagasztásban a „reménytelen döntetlen” cí­met akartam adni a leendő jegyzetemnek.

Elding gólja néhány percig felszabadí­totta bennem a feszültséget és sokkal nyugodtabban ültem a billentyűzet elé, de visszatérve az előbb idézet nótára, a szombati produkciót látva, a „szí­vünk ma már oly szerény”. Tudom, a jó csapatnak szerencsére is szüksége van. De most nem a szerencsében bí­ztam, hanem az új igazolásokban, a tökéletes feltételeket biztosí­tó felkészülésben, és nem lennék Fradista, ha nem bí­ztam volna a szokásos tavaszi Fradi varázslatban.

Amire még van esélyünk, de önmagukat csapnánk be akkor, ha ezt nem sokkal szerényebben várnánk, mint a régi szép időkben. Remény megmaradt, megvan a három pont, és ha megnézzük a tablettát, akkor látható, hogy belátható közelségben van az élmezőny. Ha most a kedves olvasó furcsállja a hirtelen jött optimizmusomat, akkor igaza van, de mint örök optimista, még akkor is reménykedni szoktam, ha ilyen buta cí­met adok egy győztes mérkőzésnek:

Három pont és más semmi.

Ha most eltekintek a kissé hatásvadász mondattól, akkor meg lehet emlí­teni az őszi szezon első mérkőzését, amikor is látványos játékkal győztünk a Zete ellen, utána meg jött az igazi pokoljárás. Most csak meg kell fordí­tani a sorrendet és máris szebb a jövő. A Haladás ellen győztünk egy rossz játékkal, amiből meg annak kell következnie, hogy a folytatás sokkal jobb lesz. Ezen túl meg a góltotós barátaimnak tett í­géretet sem kell teljesí­teni, ami arról szólt, ha bejön a 4:0-s tippünk, akkor körbe bukfencezem a lakásomat.

A bukfenc elmaradt, és nem csak az enyém, mert a csapat is közel állt hozzá. Őszintén, az egyiket sem bánom.

– lalolib –