Feljegyzések a fotelból – Szomorkás vasárnap este

Azzal a tudattal ébredni vasárnap reggel, hogy ma otthon a fotelból kell meccset nézni, vegyes érzéseket okozott. Egyrészt hiányoltam, hogy ebéd után nem kell útra kelni és a Szentély semmivel sem pótolható hangulatával átitatva átadni magunkat a bizsergető napsütésnek. Másrészt adott egy kis plusz reményt arra, hogy folytatva az elmúlt hónapok hagyományát, győztesen kerülünk ki a két zöld-fehér együttes párharcából. Ez is adott egy kis pikantériát az estének, hiszen bár számunkra csak egyetlen zöld-fehér klub létezik, de ettől függetlenül igazán soha nem tudtam igazi „ellenfélként” tekinteti a Haladásra, ahogy a Győrre sem. Még akkor sem, ha a szombathelyiek „sztár” játékosa gondolt egy nagyot, és í­rói munkásságának részeként elég lekezelően beszélt a Fradiról. A „nálunk jobb képességű játékosok vannak” állí­tás először alaposan felverte a vérnyomásomat, hiszen az ilyen üzengető stí­lus inkább a kissé erőszakra hajlamos ökölví­vókra jellemző.

Egy világjáró, majd a szokásos módon hazabandukoló játékostól azért mást vártam, legalább azt, hogy tisztelje az ellenfelet. Ehelyett Halmosi inkább megmondta a tutit… bár ne tette volt. Hogy miért, arra a végeredmény ad választ. Öt perc alatt elvesztettük azt a lehetőséget, hogy cáfoljuk Halmosi állí­tását. Mely még í­gy sem igaz, mert nem mindig a jobbik csapat nyer. A gondom az, hogy sajnos most nem vagyok biztos abban, hogy ezen a mérkőzésen nem a jobbik csapat nyert. A hazaiak akarták a győzelmet, többet is tettek érte, mi meg úgy gondoltuk a szokásos „talált” gólunk után, hogy ennyi elég, hozzuk a szokásos vidéki győzelmünket és szép lassan elindulunk felfele a tabellán. A kényelem most megbosszulta magát. Pedig figyelmeztetőjel volt bőven, a 86. percig a Haladás mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne tudjon egyenlí­teni, ráadásul egy teljesen szabályos góljukat nem is adták meg.

Az utolsó öt perc azonban mindent átí­rt. Három pont helyett üres zsebbel utazhatunk haza, a felzárkózás helyett ismét felértékelődött a soron következő két mérkőzés (Vasas, Zalaegerszeg), melyeket mindenféleképpen be kell húzni ahhoz, hogy nyugodtan várjuk a bajnokság hajráját. Az élmezőny illúziója is tovaröppent. Persze csak akkor ha volt valaki aki kergetett ilyen hamis álmokat, mert bizony éppen ideje lenne beismerni, hogy a jelenlegi játékosállományban nincs benne az előrelépés lehetősége. Bár képesek vagyunk bárki ellen partiban lenni, de valahogy nem tudjuk átlépni saját árnyékunkat.

Tavasszal eddig négy fordulón vagyunk túl, a szerezhető 12 pont helyett csak négyet szereztünk, mely még akkor is kevés, ha az ellenfeleink játékban nem kerekedtek fölénk. De ez most nem tud vigasztalni. Ahhoz jó, hogy magyarázatokat keressünk a négy pontra, de a szurkolóknak ez már nem elegendő. Nem akarunk mi túl sokat, de néha bizony fáj, ha az ellenfél egyik játékosa azt nyilatkozza, hogy a jobb képességű játékosok alkotják a csapatát, mint a Fradi. Ilyent évekkel ezelőtt ki sem ejtettek volna a szájukon az ellenfelek. Egyrészt az illendőség miatt, másrészt a Fradi játékosállománya miatt. Amely szép lassan elfogyott, megmaradt a régmúlt andalí­tó illata, melybe a jelen sajnos folyamatosan belerondí­t.

Tudom, hogy most elsősorban a vereség utáni hangulat vezérel, de egyszerűen ott dobolnak a fülembe Halmosi mondatai, melyekkel most csak az illemszabályok emlegetésével tudok védekezni, mert ha őszintén próbáljuk értékelni a mai mérkőzést, akkor nem tehetünk mást, mint elfogadjuk azt, hogy a Haladás megérdemelten nyerte meg a mérkőzést. Helyzetünk ismét nem volt, amin már csodálkozni sem lehet, hiszen csatárok nélkül csak az ellenfél tizenhatosáig lehet játszani ezt a játékot. Ettől függetlenül 86 percig még tartottuk magunkat. Az ellenfél büntetőt hibázott, lőtt két kapufát és egy szabályos gólt, amit szerencsénkre nem adtak meg. A második Haladás büntetőn esetleg lehetne vitatkozni, de nincs sok értelme.

A végén elnézést kéne kérnem a kissé szomorkás hangulatom miatt, de ez a vasárnap nem úgy zárult ahogy szerettem volna. Talán Seres Rezső melankolikus dalát kéne dúdolgatnom a szomorú vasárnapról, de inkább abbahagyom az í­rást, kisétálok a konyhába, kinyitom a hűtőt és kiveszek belőle egy hideg sört.

Az legalább lehűti a felfokozott idegállapotomat.

– lalolib –