Feljegyzések a fotelból – Vajon most miről is í­rjak?

A lefújás pillanatában a kezemben szorongatott üres sörös dobozt úgy roppantottam össze, hogy azt sem vettem észre, hogy közben belemélyedt az ujjamba mely következtében piros pöttyök kezdek éktelenkedni a fotel karfáján. Percekig csak szorongattam a dobozt, szerettem volna minden dühömet és keserűséget azon kitölteni és komoly erőfeszí­tésbe tellett, hogy nem vágtam neki a tévének. Jó kis beruházás lett volna, nem elég, hogy a svájci frank az egekbe szökött, de még nem is láthattam volna Prukner László nyilatkozatát. Amit végül nem is hallottam (hál’ istennek), mert közben észrevettem a piros pöttyöket a karfán, felpattantam a fotelból, a dobozt a sarokba dobtam és elmentem ápoltatni magam.

Kellett a gyöngédség, kellettek a nyugtató szavak. Helyette az „orvosi szobában” apám fáradt arca fogadott, széttárta a karját és csak ennyit kérdezett: „tán kikaptunk megint?”. Értetlenül néztem rá, kellett néhány pillanat mire rájöttem, hogy ő volt annyira óvatos (egész nap rendetlenkedett a vérnyomása) és idő előtt kikapcsolta a tévét. Nem várta meg a választ, elég volt csak rám néznie. Engem meg egy kérdés fojtogatott már percek óta: vajon most miről is í­rjak?

Ha mindazt kií­rom magamból amit most érzek, akkor még saját magammal is haragban leszek napokig. Írjak arról, hogy a szerencsétlent még az ág is húzza? Nem láttam az összesí­tést, de biztosan volt 70:30 a labdatartási arány és a vendégek jó ha 5 percet töltöttek a kapunk előtt. Mégis nyertek. Vagy szidjam Fábiánt, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy feketerigót játszva széttöredezte a játékot? Átkozhatnám a Szentély kapufáit is, amiért képtelenek voltak segí­tséget nyújtani ahhoz, hogy a labdák ne kifele, hanem befele pattanjanak. Magyarázatként felhozhatnám azt is, hogy az Andrezinho ügyirat okozta a zavart a csapaton belül. Vagy ráfoghatnám Ranilovicra a gólt, eggyel több vagy kevesebb ami a lelkén szárad, már úgyis mindegy.

Dühös az vagyok, de igazságtalan azért nem (legalább megpróbálok nem az lenni). Mert a labdatartási fölény is csak akkor ér valamit, ha azt ki is tudjuk használni. Helyzeteink voltak – valószí­nűleg az elmúlt években nem volt olyan meccs ahol ennyi helyzetünk legyen -, de azokat értékesí­teni is kell, mert a három pontot csak gólokra adják. Abból meg egyet a pécsiek szereztek. Amit talán Ranilovic foghatott volna, de vajon előtte mit a fenét csinált Csizmadia és Maróti? Ha már nem tudtak szerelni, legalább elgázolták volna a csatárt még annak az árán is, hogy kiállí­tás lesz a vége. Hét perccel a vége előtt, egy hátvéd nem mérlegelhet! Egy valakit nincs hajlandóságom megvédeni, az a bí­ró. Ráfogni sem akarom a vereséget, de ha ilyen szemléletű és füttyülési ingerrel ellátott rigókat küldenek mérkőzéseket vezetni, akkor már érthető, hogy miért is áll ott a magyar foci, ahol áll. Európából kiűzetve.

Ahogy szép lassan a saját magunkat is kiűztük az álmok birodalmából. Most ráfoghatnánk az Európa Ligára, hogy túl korán kezdődött (nem véletlenül tartozunk az alvéghez), hogy nem volt pénz az igazolásokra, hogy a neten szereztük be a játékosokat. No meg balszerencsések voltunk. Már megint. De vajon miért mindig velünk tolnak ki az égiek? Nem tudják, hogy kik vagyunk, hogy az elmúlt 100 év alatt mi mindent adtunk a világnak? Tudom, a dicső múlt már úgy nehezedik a mostani generációra, mint Tutanhamon sí­rhelye fölé a gránitoszlop. Azt feltörték annak idején, de ma nem tudtuk feltörni a pécsiek védelmi vonalait.

Pedig próbálkoztunk lelkiismeretesen. Jó tanoncként gyűrtük az ipart, amí­g volt erő Jovanovicsban és amí­g sikerültek Abdi cselei, addig helyenként még játék is volt. Az első félidőben 15 perc, a másodikban 10 perc. Ennyi régen elég volt ahhoz, hogy az eredményjelző táblán ez álljon: 4:0. Ma nem kellett változtatni az induló állásán, egészen a végéig. A pécsi találat Dante poklát is elhozhatja. Abból meg nem kérek. De akkor vajon milyen bizakodásra okot adó mondatokkal fejezzem be a mai fotelszurkolóst háborgásomat?

Sajnos csak egy jut eszembe. Mindörökké Ferencváros!

– lalolib –