Szerelmünk a mikrofon

Kedves olvasóink!

Oldalunk „Könyvek” részébe folyamatosan kerülnek fel a Tempó Fradi könyvespolcának könyvismertetői, ma már több részre tagolva a jobb átláthatóság kedvéért:  „Nagy Béla munkái”, „Fradi”, „Ellenfeleink”, „Minden ami Fradiról is szól”, „Olimpia”.  A bemutatásra kerülő könyvek lassan elérik a háromszázat, egy-egy kivételtől eltekintve nagyon ritkán jelentetjük meg a napi hí­rek között, mivel egyrészük csak áttételesen érinti a Fradit.

Kivételek persze vannak és a mai könyvismertetőnk is ilyen. Sokaknak ismerősen fog csengeni a két név, lesz aki csak egyikről hallott és olyan is aki sohasem hallotta a két hang egyikét sem.

***

Pluhár István – Szepesi György: Szerelmünk a mikrofon

(részletek a könyvből)

Két szurkológenerációhoz szól ez a könyv:azok, akik 42 éve fültanúi voltak a Magyar Rádió első műsorainak, bizonyára örömmel „hallanak” ismét Pluhár Istvánról, a rádió első évtizedeinek legismertebb sportriporteréről. A 75. életévéhez közeledő, vaksággal küszködő Pluhár István megható lelkesedéssel, ifjonti hévvel fogott ismét, hosszú szünet után, a sportí­rói munkához. Újból átélte sportolói (két í­zben volt ifjúsági magyar labdarúgó-válogatottnak) és sportriporteri pályafutását, s nagyszerű újságí­rói kvalitásokról is tanúbizonyságot téve, szí­nes, eleven stí­lusban örökí­tette meg emlékeit.

Szepesi György a ma rádióhallgatóinak és tv-nézőknek úgyszólván személyes ismerőse. Legutóbbi, három kiadást megért, Gól! GÓÓÓÓL! 2000 gól! cí­mű könyvében már megörökí­tette saját riporteri pályáját 1954-től Tokióig, ezúttal egy frappáns átkötéssel veszi át a „váltóbotot” Pluhár Istvántól — az elődje által emlí­tett berlini olimpiai facsemetékről í­rva, amelyeket a győztesek kaptak az aranyérem mellé —, majd pedig az 1965-ös lipcsei öttusa-világbajnokság versenyeit elevení­ti fel. Az angliai labdarúgó-világbajnokság kapcsán csapatok, játékosok, szakvezetők portréját rajzolja meg. Egy-egy fejezetben figyelemre méltó rádiós szakmai és sportpolitikai véleményét rögzí­ti, végül pedig emléket állí­t a közelmúlt világhí­rű külföldi riporterkollégáinak és „berendezi” a Magyar Rádió és Televí­zió sportriportereinek arcképcsarnokát. „Szerelmünk a mikrofon” — a könyv cí­ménél keresve sem találhatnánk jobb mottót a szerzők egyéniségének jellemzéséül, — s ez fejezi ki a leghí­vebben könyvük tartalmát is.

***

ELŐSZÓ HELYETT

Hogyan is született ez a könyv!
A Rádió 40 éves jubileuma kapcsán. Akkor fogant meg bennem a gondolat: a sportmikrofon 40 éve nagyszerű téma, í­rjunk hát róla, azzal, aki e négy évtized első felét töltötte a mikrofonnál. Pluhár Istvánnal. ..
Pista bácsit régóta ismerem. Láttam őt – széles karimájú kőlapjában – gyerekkorom izgalmas labdarúgó mérkőzésein, távolból követtem, amikor egy-egy fárasztó, nehéz 90 perces közvetí­tés inán is derűs arccal állt a szurkolók között, s fáradhatatlanul válaszolt a meg-megújuló kérdésekre, s pirosló fülekkel hallgattam a csillaghegyi strand hangszóróján reggeltől napestig az 1936-os 10 arany felejthetetlen tolmácsolását.

1935. május 12: Magyarország—Ausztria 6 : 3. Az első félidőben PÁLINKÁS, a magyar kapus, fejsérülést szenvedett. A szünetben PLUHÁR megszólaltatta a kapust, aki saját maga nyugtatta meg a hallgatókat: „nincs komoly baj, a második félidőben is védeni tudok”.

A véletlen úgy hozta, hogy még egy csapatban is játszhattam vele. Röviddel a felszabadulás után megszerveztük a Rádió futballcsapatát, s az tikkor már ötvenen felüli, őszülő halántékú de mindig friss Pista bácsi volt első mérkőzésünkön a középcsatár. Nyertünk is 1 : o-ra (nyerhet-tünk volna 2 : 0-ra is, de Pista bácsi – erre a jelenetre még ma is mosolyogva emlékezik – egy 11-est mellé rúgott), pedig az ellenfél nem is volt akármilyen. Nekem például egy nyurga, kefefrizurás, hegyes állú, keménykötésű ellenfelem akadt. Igaz. alig volt 15 éves, de már akkor látszott, hogy abból a fiúból egyszer még lesz valaki. Egyik összecsapásunk után meg is kérdeztem:
– Hogy hí­vnak, barátom!
– Engem Sipszky Ferinek . . . Hát magát!

Később aztán újra bemutatkoztunk egymásnak, de ekkor már az én egykori ellenfelemet Sipos Ferenc néven kezdték tisztelni és szeretni a futballvilágban!

Akkoriban még gyakran lépett Pluhár István, a rádióriporterek ..doyenje” a mikrofonhoz. Emlékezetesen szép közvetí­tést adott a Bazilika égéséről: alig 30 perccel a tűzeset jelzése után már a helyszí­nen volt mikrofonjával, s a lazaszövetű programszerkezet az élő adást is lehetővé tette. Vagy az Annavölgyi bányász-szerencsétlenség felejthetetlenül szép. ní­vódí­jas riportja, amelyben már az áj idők új szelleme is áthatotta a szó mesterének tudósí­tását. Ő volt az, aki mindig szí­vélyes, kedélyes csevegéseivel megtaní­tott a legfontosabbra, amit egy rádiós megtanulhat a mikrofon csak azt fogadja barátjává, akiről érzi, hogy őszintén szereti.
És Pluhár István – mire e könyv megjelenik, közel a 75. évéhez – elmondhatja: a mikrofon iránti szerelme mindig tiszta, felhőtlen maradt. Ezért volt annyi barátja, őszinte hí­ve, ezért látogatnak el hozzá Tata melletti szőlőjébe ma is régi tisztelői. Magam is azok közé tartozom . . .
Pista bácsi, aki egész életében „csak” riporter maradt, és mindent elmondott, amit el kellett mondania, emlékeit frissen őrizte meg. Ezek az emlékek a Rádió múltjának hőskorát idézik, olyan közvetí­téseket, amelyek szorosan összenőttek a magyar sporttal és a Magyar Rádióval.
Mielőtt átadnám a szót Pluhár Istvánnak, hadd mondjam el, hogy pályafutásunk során van egy sztereotip mondat, amely annyiszor hangzott el, ahányszor csak mikrofon elé álltunk. Nem tudnék utánaszámolni, hogy ötezerszer-e vagy húszezerszer. De a konferálás utolsó mondata – mielőtt a pályát kapcsolják mindig í­gy szól:

Kedves hallgatóink, a mikrofonnál . . .

Ebben a könyvben, amelyet most őszinte szeretettel teszünk le a kedves hallgató asztalára, azokról az élményekről lesz szó, amelyeket a mikrofonnak köszönhetünk. A mikrofon életünk igaz, őszinte szenvedélye, az volt s marad, amí­g csak dolgozni, alkotni tudunk. Közös könyvünk cí­me éppen ezért:

„SZERELMÜNK A MIKROFON…”

SZEPESI GYÖRGY

Sport kiadó – Budapest, 1967