Feljegyzések a fotelból – A harmadik csillag

Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum is kitárul, és új csillag születik. Nem önállósí­tja magát, nem keres magának egy másik univerzumot, nem akar belépni George Lucas fantáziabirodalmába, GPS jelet sem kell keresnie – tudja a helyét. Az Üllői út 129. felett már számtalan csillag ragyog az égen, három E-t formálva védi és óvja amit 120 éve megalkotott. Vannak csillagok, melyek örökké ragyognak, de vannak olyanok is, melyek elvesznek az univerzum körforgásában. A mi zöld-fehér csillagképünk soha nem veszhet el, mert azt vigyázza az emlékezés és a vágy, hogy örökké együvé tartozzunk. Mert azok nélkül, akik lehetővé tették számunkra a jelent, mi sem létezhetnénk, mi sem láthatnánk zöld-fehérben a világot, mi sem könnyezhettük volna meg a harmadik csillag érkezését. Ha azt mondom, 1899 – egyből tudod mire gondolok. Mi már félszavakból is megértjük egymást, nekünk elég egy név, egy dátum, egy gól, és egyből megelevenedik labdarúgásunk dicsőséges története. Közel 5500 dí­jmérkőzés, 14 ezer gól, 112 hazai serleg, VVK diadal 1965-ben és KK elsőség 1928-ben, 1937-ban. És még sorolhatnánk oldalakon át történelmünk aranylapjait, mely reményeink szerint soha nem fog betelni. Van mikor több évet kell várnunk, van mikor a történelem nem engedi és van mikor a jelen szereplői nem bí­rják el azt a terhet, amit a múlt megkövetelne tőlük. De történjen bármi, legyen az dicsőség vagy keserűség, a három E-betű körbezár és nem enged rést ütni a falon még akkor sem, ha a történelem viharai mindent megtettek annak érdekében, hogy a kör örökké bezáruljon. Mindig megtaláljuk, amit elvesztettünk, emlékezünk arra, amit elfelejtettünk, és visszatérünk oda, ahonnan elmentünk, vagy éppen fordí­tva, örök körforgásban. Az egész élet új esélyek sora, és amí­g élünk, az utolsó pillanatig, mindig lesz újabb esély. Amit meg kell ragadni, amit nem szabad kiengedni a kezeink közül.

2019. április 27-én végre a kezünkbe került az, amire oly régen vágytunk, amire talán még az alapí­tó őseink sem gondoltak. Hogy is gondolhattak volna? A századvégi Franzstadtban, a Mester utcai fiatalok csoportba vergődve Tizenegyek bandája néven szorgalmasan művelték az új módit, a futballt, melyből ha nem érkezik haza Prágából Gabrovitz Kornél, talán soha nem lett volna Ferencváros. Ennek már 120 éve. Akkor csak a jelen létezett és egy vágyott jövő, aminek lerakták az alapjait, és ami ma is létezik. A történelmével, az erkölcsével, az erejével, az egyetértésével.

A harmincadik bajnoki cí­m, a harmadik aranycsillag. Megragadtuk, körbeöleltük és soha nem engedjük el. Elmentjük az emlékeink közé, beletesszük a képeskönyvekbe, felvarrjuk a mezeinkre. A harmadik csillag. Mely nem csak a 30. bajnoki cí­münket jelenti, de egy olyan „közösség” tagjaivá váltunk, melyre igenis büszkék lehetünk. Bár a csillagok számában sokáig nem volt egységes rend, és a mai napig vannak olyan országok ahol más elvek alapján csillagoznak, de 1958 óta, amikor is a Juventus felvarrta az első csillagot a 10. bajnoki cí­mük után, ez az elfogadott európai „csillagrend” annak ellenére, hogy vannak olyan országok ahol csak részben, vagy nem is használják ezt a „megkülönböztető” jelet.

A harmincadik bajnoki cí­m, a harmadik aranycsillag. Csak a szöveget könnyű leí­rni, de átélni, átérezni, és főleg a bennünk kavargó örömet és boldogságot papí­rra vetni, szinte lehetetlen. Ezt át kell élni, ehhez be kell hunynunk a szemünket és felidézni a dicsőséges múltunkat. Most jó lenne Bran Starknak lenni, átváltozni a háromszemű hollóvá és látni a múltat, érezni a jelent, de előre nem tudni, hogy mit hoz a jövő. Mert az még előttünk áll és bár három fordulóval a vége előtt megnyertük a bajnokságot, nem húzhatjuk le a rolót, nem állhatunk meg félúton, ha visszaakarunk kerülni oda, ahová az őseink eljuttatták a Ferencvárost. Mert igenis voltak idők, amikor európai kupákat nyertünk, amikor olyan játékosokat és edzőket adtunk a világnak, mely meghatározta ennek a csodálatos játéknak a minőségét.

Ma kisebbek vagyunk, ma szerényebbek vagyunk még akkor is, ha nyakunkban a bajnoki arany, ha a hónapok óta emlegetett varrónők három műszakban varrják a harmadik csillagot a mezekre. De végre van remény, van stabilitás. Ez vajon mire és mennyire elég? Az hamarosan kiderül. De most dobjuk sutba az előttünk álló jövőt, hiszen ahogy Bren Stark, úgy mi sem látunk előre. A múltat ismerjük, a jelent átéljük, a jövőt reméljük. De vigyázzunk, mert remény olyan, akár a porcelántányér. Ha eltörted, egy kis figyelemmel és gonddal még megragaszthatod, de ha ismét eltöröd, még apróbb cserepekre hullik szét, és sokkal tovább tart ismét összerakni. Ha pedig sorozatosan eltöröd, egy idő után nem javí­tható többé. Túl sok a cserép, túl sok a por.

A mi tányérunk jelenleg még nem egy Zsolnay porcelán, és nem is törhetetlen, de talán eljön az az idő is, amikor azzá válhat. Ahogy a 20-s és 30-s években, vagy az „Aranylábú gyerekek” korszakában. Bródy, Blum, Schlosser, Tóth Potya, Lázár tanár úr, Toldi, Sárosi Gyurka, Rudas, Kocsis, Géczi, Novák, Varga, Albert – sokaknak csak nevek, nekünk a szí­vünk, a Ferencváros, akik már a csillagként ragyogják be az eget. Ma rájuk is kell emlékezni, mindazokra akik nélkül ma nem viselhetnénk büszkén a harmadik csillagot.

Amit a jelenben ví­vtunk ki. Kár, hogy egy picinyke porszem került a gépezetbe, a sors lehetett volna jobb rendezvényszervező. Jobb lett volna egy győztes meccsen, élőben átélni a bajnokká válás eufóriáját. A „nagy vetélytárs” azonban másképp gondolta, pedig Kassai kartárs mindent elkövetett, hogy a három pont náluk maradjon. Így meccs nélkül lettünk bajnokok 2019. április 27-én, talán 18:50 órakor. Erre az eshetőségre is készültünk, a Honvéd ellen a csapat már egy bajnoki pólóban lépett a gyepre és utólag már bevallhatom, jó diákként, mi is készültünk. Nem is tudnánk letagadni, hiszen ahogy hármat fütyült a rigó, a közösségi oldalunkon máris kattant az „azonnali közzététel”, világgá kürtölve a hí­rt: Bajnok a Ferencváros! Néhány perc és a portálunk főoldalán is megjelent a kép, megváltozott a banner, büszkén hirdetve a harmadik csillagot.

A sors néha kegyes is hozzánk. Visszaad egy apró villanást abból, amit elvett. Apám, aki a bennem élő Fradizmus, 5 éve, április 27-én költözött a csillagok közé. A család mellett a Fradi jelentette számára az életerőt, sí­rjában az örökké létező lélek mellé egy Fradi sál is került, amit tegnap este biztosan újra magához szorí­tott. Tegnap, az évfordulón, a Ferencváros, bajnoki cí­mmel emlékezett rá. Köszönöm, hogy Fradistának neveltél.

Tegnap este egy picinyke, alig látható porszem azért megzavarta az ünneplést, melynek már semmi jelentősége nem volt, mégis jó lett volna nem vesztesen elhagyni a pályát a Honvéd ellen. Ennyi és nem több. Valójában nem is vártam egy sziporkázó játékot, a fejeket nem lehetett a célra forgatni. Egyre azért vigyázzunk! Még három forduló hátra van és jön a derbi, telt ház előtt, ünnepi hangulatban. Nekünk az lesz az igazi bajnoki döntő, nekünk ott kell megnyerni a bajnokságot! Amit meg is érdemeltünk. Kevesebbet hibáztunk és bár a benzinkútnak sokkal többet kellett tankolnia, de ez utólag csak magyarázat, okoskodás. Arra persze nekünk is figyelnünk kell, hogy júniustól mi is hasonló cipőbe léphetünk. A feltételes mód nem csak egy nyelvtani igemód, sokkal több annál. A cselekvés, a történés vagy az állapot lehetséges voltát fejezi ki a jelenben vagy a jövőben, illetve azt, hogy nem mindig valósultak meg a múltban sem.

Ezért fontos, hogy ne csak viseljük a harmadik csillagot. Legyünk rá büszkék, simogassuk, csókolgassuk, de ezzel még nem értünk célba. Jó lenne tovább örökí­teni a múltat, jó lenne újra visszakerülni Európába, újra rangot adni a Ferencvárosnak.

Ne feledjük el, ha a csillagok vezetnek az utadon, soha nem tévedhetsz el.