Feljegyzések a fotelból – A „sí­rból” hoztuk vissza

A sikeres csütörtöki EL-csoportkörös mérkőzésünk után biztos voltam benne, hogy nehéz szülés lesz Zalaegerszegen. Mivel a csapat csak pénteken délután érkezett haza Barcelonából (tán éjszaka nem szállhatott le a repülő Ferihegyen?), í­gy az is kiszámí­tható volt, hogy Rebrov mester rotálásba fog. Ez persze a felcsúti rémálom óta a gyomromat is rotálta, de ha belegondoltam, milyen sorozat előtt állunk a következő hetekben, kissé enyhült a görcs, de meghagyva a kételyt és az aggódást. Mert hát szép dolog a csoportkör (nagyon is szép!), de számomra továbbra is a bajnokság a nyerő. Ebben persze van egy kis önzőség, hiszen az EL „csak” hat meccs, a bajnokság meg 33, és bár imádunk számolgatni és kalkulálni, de az EL ősszel véget ér, és nagyon nem szeretnék tavasszal úgy felülni tét nélkül a lelátóra, hogy lőtávolon kí­vülre essen a legközelebbi benzinkút. Ez a veszély meg egész ősszel tornyosulni fog előttünk, mert az látható, a csapat még nem képes a csütörtök-vasárnapi munkatempó maximális kivitelezésére. Az okok megfejtésétől most eltekintenék, hiszen az EL ellenfeleink is ebben a cipőben járnak és az Espanyol vasárnapi példája is mutatja (hazai pályán kaptak ki 3-1-re), hogy azon csapatok akik ehhez a terheléshez nincsenek hozzászokva, bizony simán hasra tudnak vágódni. Ráadásul a spanyol bajnokság sokkal erősebb és pörgősebb, a Real Sociedad a tavalyi bajnokságban hasonló játékerőt képviselt mint az Espanyol, mégis simán győzött. Ha nekik is nehéz megbirkózni a kettős terheléssel, akkor vajon nekünk hogyan fog sikerülni. Röviden és tömören: nyögvenyelősen.

Az várható volt, hogy Rebrov több poszton is változtatni fog a kezdőn. Ennek „papí­ron” nem szabadott volna problémát jelentenie, hiszen a nyári nagy bevásárlás után mindenki büszkén mondta, hogy posztonként két azonos képességű játékossal rendelkezünk. Erre mondaná Maris néni, hogy a nagy frászt fiam…de ezt én nem mondhatom és nem is í­rhatom le, inkább átadom az aranyos és kedves szomszédnéninek a szót, akinek még a káromkodás (elég durván szokta hí­vogatni az elkóborolt macskáját) is megbocsájtható. Ő meg nem ért a focihoz, persze én sem nagyon, a különbség annyi, hogy nekem van lehetőségem leí­rni a „tévelygéseimet”. Legfeljebb kapok egy-két ejnye-bejnyét, amit néha nehezen emésztek meg, de ebben az őszi körforgalomban hamar elillannak a kritikák.

Most mégis azzal kell kezdenem, ráadásul olyan dologra vetemedek amiért előre is megvesszőzöm magam. Egy ideig morfondí­roztam, leí­rjam-e, de aztán megnyugtattam a lelkiismeretem azzal, hogy legfeljebb tévedek, bezárnak néhány napra a kamrába, elveszik tőlem a billentyűzetet és kész. Büntinek pont elég. De reggel, mikor hozzákezdtem volna a jegyzet í­rásához, elolvastam Rebrov nyilatkozatát. A mérkőzés utáni „szagértők” véleményét hanyagolom, azokon csak nevetgélni szoktam, de a mester szavai egy kissé megleptek arra a felvetésre, hogy vajon fáradtak voltak-e a játékosok: „Természetesen, főleg, hogy néhányuknál ez volt a legelső alkalom, hogy ezen a szinten játszott. A maximumot nyújtották Barcelonában, ami sokat kivett belőlük, főleg védekezésben.” Nem akarok szövegértelmezésbe bonyolódni, elég csak ránézni a ZTE elleni kezdőre és máris megkapjuk a kételyem okát.

Az Espanyol elleni kezdőből ugyanis csak négyen kezdtek: Dibusz, Blazic, Haratin és Zubkov. Lovre, Frimpong és Szihnyevics is játszott, de csak csereként és 15-20 percet, Csonka, Varga, Civic és Boli egy percet sem volt Barcelonában a pályán, és ha Dénest „kivonjuk”, bizony csak hárman lehettek igazán fáradtak és elgyötörtek. Ez egyébiránt Haratinon és Zubkovon látszott igazán. A kérdés meg adódik, talán fel sem kéne tennem, de vajon azok akik csak negyedórát játszottak, vagy annyit sem, azok vajon miért mozogtak olyan bágyadtan és enerváltan a pályán? Nem ilyen mérkőzéseken kéne megmutatni, hogy az „igazi” kezdőben a helyük? Tényleg nem akarom bántani a csapatot, mert győztünk és még ahhoz túl élénken él bennünk a csütörtöki siker, hogy egy nehezen és szerencsével megszerzett három pont után is „hápogjak” a nagyvilágba.

Rebrov mester megint újí­tó kedvében volt, hiszen egy olyan 4-4-2-es felállást választott, mely a két erősnek vélt ékkel és két gyors szélsővel, a hátvédek támogatásával még működhetett is volna. De nem működött. Még néhány perc erejéig sem, Boli és Szihnyevics újfent bizonyí­totta, hogy csütörtökön miért is ültek a kispadon (Boli sérült volt) és valószí­nűleg miért is fognak ezek után is EL-mérkőzésen ott ülni. Mert fáradtság ide vagy oda, annyit azért elvártam volna, hogy legalább egy-két alkalommal bizonyí­tsák, miért is igazoltuk le őket és miért kellett „másoknak” távozniuk.

Szenvedés volt a 90+6 perc, bár a második félidő már valamennyivel jobban nézett ki, de csak akkor tudtunk felpörögni, és egy kissé veszélyesebbé válni, amikor Tokmac és Leandro beállt. Leandro azt pótolta ami 80 percig hiányzott, „zsugázta” a labdát középen. Tokmac meg hozta azt, amit igazán tud, a lendületet. Persze ha Varga belövi a büntetőt, más a helyzet. Vagy ha a ZTE lövi be a helyzeteit, akkor is. De a hajráig csak egy gól született, amit tekinthetünk védelmi hibának, de szép csatárteljesí­tménynek is. A fordulatot a hajrá hozta. Először a sokadig szögletet végre sikerült „fejre” í­velni, Blazic remek csúsztatását Leo elegáns mozdulattal juttatta a hálóba. A slusszpoén a végére jutott, Civic beadását Tokmac akrobatikus mozdulattal szelí­dí­tette meg, jobbal maga elé „rántotta”, majd mellbedobással a balláb elé helyezte, onnan meg estében a kapuba. Parádés gól, parádés csatárteljesí­tmény!

Ennyi volt, többet nem is szentelnék a Zalaegerszegi kalandnak, talán í­gy is többet voltam negatí­v, de fogjuk fel úgy mint az egészségügyben, ahol a jót jelenti és máris mosoly ül ki az arcunkon. Mert végül is szép héten vagyunk túl, sikeres bemutatkozás az EL-csoportkörben és győzelem Zalaegerszegen.

Ezen meg az sem változtat túl sokat, hogy az utóbbit a „sí­rból” hoztuk vissza.