Feljegyzések a fotelból – A tökéletes karmester

Soha nem voltam a komolyzene rajongója. Volt olyan időszak, amikor a Pink Floyd, a Queen és a Supertramp körül forgott a világom, akkoriban már a „komoly” jelzőtől is libabőrös lettem, ráadásul a nagyzenekarok előtt az emelvényen toporgó, a közönségnek háttal álló és egy vékony pálcikával kalimpáló és gesztikuláló emberke mindig felvidított. Tán az előtte ücsörgő zenélő csapat nélküle össze-vissza fújná, húzná a hangszerét? Akkor még inkább egy cirkuszi számnak tartottam, eszembe juttatva nagypapám kissé epés megjegyzését a karmester pálcáról, melynek láttán megjegyezte, hogy ezzel inkább egy elefánt fogát kéne piszkálni és nem hadonászni a zenészek előtt, mert a végén még kiszúrja a hegedűs szemét. A kissé degradáló hozzáállásom a komolyzenéhez és főleg a karmesteri pálcához Kocsis Zoltán változtatta meg, aki elsősorban zongoraművész volt, de azt a bizonyos pálcát is zseniálisan vezényelte a zenekar előtt. Emellett remek történeteket is mesélt a zenéről, az irányításról, a technikáról. Ha most egy felkapott karmesteri pálcával „huszárt vágnék”, akkor a cilinderből a nyúl helyett egy kérdés ugrana elő: vajon 1965-ben megnyertük volna a VVK-t Mészáros Dodó nélkül? Majd 1967 és 68-ban dupláztunk volna Lakat tanár úr nélkül, vagy 1995-ben elértünk volna a BL csoportkörbe Novák Dezső nélkül? A kérdés talán költői, de ahogy egy nagyzenekar sem tud igazán maradandót alkotni egy „pálca” nélkül, úgy egy focicsapathoz is kell egy karmester, aki fazont, taktikát ad, aki szinte mérnöki precizitással építi fel az előtte álló 90 percet. Ahogy Szerhij Rebrov tette a tegnapi Celtic meccsünk előtt és alatt. Nekünk most ő a karmesterünk, méltó utódja az előbbi említett ferencvárosi legendás edzőknek. Más kor, más foci, más taktika, de egyben mind a négyen egyformák: ők a labdarúgásunk tökéletes karmesterei.

A tegnapi varázslatos este után nehezen jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyban, éjfél körül már számolni akartam a báránykákat, majd egy szem xanax is felrémlett néhány pillanatig, de aztán mégsem ezeket választottam. Minek ide bárányka vagy xanax, minek siettetni az álmot, amikor újból át lehet élni a hátrahagyott 95 percet, a glasgow-i Celtic Parkbeli varázslatot, egy tökéletesen megkomponált és levezényelt győzelmet, mely minden bizonnyal nagyon sokáig velünk fog maradni. Függetlenül a következő fordulótól, függetlenül attól, hogy az egész nemzetközi szereplésünk a végén örömet, vagy esetleg bánatot fog okozni. Hiszen a következő körben ki is eshetünk (ezt a tegnapi meccs után talán nem kellett volna leírnom), és utána még kell egy győzelem a „megismételt” csoportkörhöz. De ezzel egyelőre ne is foglalkozzunk, hiszen tegnap a gyönyörű skót (és zöld-fehér) arénában az UEFA rangsorban 150 hellyel előttünk álló Celticet tereltük át az Európa Liga mezőnyébe.

Annyira nem vagyok jártas a focitörténetben, de magyar csapat minden bizonnyal elég régen vitt végre ilyen „hőstettet”. Amíg a skót bajnok 41 pontos koefficienssel rendelkezik, addig a Fradi 9,5 pontot gyűjtött össze, abból is hatot a tavalyi sorozatban. Ehhez ha még hozzáadjuk a két csapat játékosállományának értékbeli különbözetét, akkor matematikusnak vagy bukmékernek sem kell lenni ahhoz, hogy előre borítékolható legyen az összecsapás kimenete. Őszintén túl sok pénzt nem tettem volna a továbbjutásunkra (a szívemet leszámítva, ő mindent rápakolt volna), hiszen a tények túl nagy urak szoktak lenni, de a számok és a pénzes ládikák egy valakivel nem számoltak. A Ferencváros edzőjével, Szerhij Rebrovval.

Természetesen nem akarom a mesternek egyedül kisajátítani a győzelmet. Kocsis Zoltán sem tudott volna parádés koncertet adni, ha előtte nincs olyan csapat, akik nem kardozni akarnak a hegedű vonóval, vagy frizbizni a cintányérral, hanem olyan hangokat kipréselni a hangszerekből, melyek hallatán eláll az ember lélegzete. Amit Rebrov mester „megálmodott”, azt a csapat végre is hajtotta. Mesterien, szinte hiba nélkül. Jöhetnek a labdabirtoklási fölénnyel (ami nem is volt olyan „vészes”: 60-40), vagy az állítólagos 24 gólszerzési kísérlettel, ami elsőre (sőt még másodikra is) is túlzónak tetsző, hiszen ahhoz négy percenként kellett volna összerezdülnünk, de ilyen sűrű „anyagcsere” gondra nem emlékszem. Jöttek-jöttek a skótok, járatták a labdát, próbáltak réseket találni, de vagy túlcifrázták, vagy lövéseik Dibusz ölelő karjaiban, vagy a glasgow-i éjszakában landoltak. Látszott, hogy összeszokott, szervezett csapat, akik megtanulták a szakmát, erő-izom emberkék, és akik valószínűleg nagyon sok csapaton gázoltak volna át, de mindezt a Fradi szakmai vezetése is tudta, ezért felkészültünk belőlük.

Nagyon, de nagyon felkészültünk. Arra számítva, hogy a skótok kiszúrják a jobb oldalunk „gyengeségét”, ezért Rebrov mester a Botka-Sigér-Uzuni hármassal zárta le az oldalt. Ritkán is sikerült a skótoknak azon az oldalon veszélyes támadást vezetni. A kezdés előtt még nem nagyon értettem, hogy miért Uzuni és miért nem Boli a kezdő, de a 95 perc megadta a választ. Az „újonc” légiósunk támadásban ugyan észrevétlen volt, de védekezésben tökéletesen teljesített. Ahogy a Blazic-Kovacevic kettős, ők csak akkor jöttek „zavarba”, amikor néha-néha sikerült a skót legényeknek áttörni a Haratin-Somália kettősön (Soma újfent „emberfelettit” teljesített). Egyedül a bal oldalunk volt sebezhető, a veszélyes támadásokat onnan kaptuk, igaz, onnan is vezettük! Azáltal, hogy Tokmacnak nem volt olyan szintű védekező feladata mint Uzuninak, és azon az oldalon nem volt még egy Sigér, így Civic sok esetben kiszolgáltatott helyzetben találta magát.

A skótok kihagyták a helyzeteiket (valódi gólveszély 5-6 alkalom és nem húszon túl), mi meg ahogy „elterveztük”, bevertük őket. Sigér és Tokmac kupameccs specialistává vált, a tavalyi szezont is beleértve, Dávid középpályásként a harmadik gólját szerezte, „Tökmag” meg…magam is meglepődtem mikor összeszámoltam: a hetediket, 16 meccsből! Parádés. Ilyen mutatókkal nagyon kevesen rendelkeznek labdarúgásunk történetében. Tudom, nem lehet és nem is szabad összehasonlítani korokat és játékosokat, de mégis: taps, taps és taps addig, amíg zöld-fehér nem lesz a tenyerünk.

Összegében a helyzetkihasználáson kívül miben is voltunk jobbak a Celtic-nél? A karmester személyében minden bizonnyal. Szerintem Rebrov mester azért tűnt nyugodtnak (szinte mindig annak tűnik), mert percre pontosan tudta, mi fog történni a pályán. Eltervezte, lemodellezte, talán valamelyik este egy Playstation gépen le is játszotta a mérkőzést. Akkor is nyertünk 2-1-re, és tegnap is nyertünk 2-1-re. Ennyire egyszerű lenne? Természetesen nem. Kellett hozzá egy kis szerencse is, no meg szerencsétlenség is, hiszen a skótok egyenlítő gólja egy megpattant fejes után született. Kellett hozzá a skótok „szerencsétlenkedése” is, hiszen Sigér csudaszép gólját távcsövön keresztül nézték, Tokmac meg úgy húzott el a nagydarab védő szorításában (ki is használva szélárnyékot), hogy az annyira megbabonázta a skót védőt, hogy legszívesebben magára rántott volna egy csíkos skót szoknyát, hátha a múltból előront William Wallace és útját állja „Tökinek”.

Végül Wallace is vesztett az angolok ellen, ahogy a Celtic a Fradi ellen. Kell ennél több?

Igen, egy tökéletes karmester.