Feljegyzések a fotelból – Az ostor ereje

A végén csattant az ostor. Ereje, hangja, üzenete áttörve a időt, berúgva minden kaput, egészen 1992-ig suhant vissza. Nem fegyverként és nem az álarcba öltözött kommandósok kezébe kötött ki, hanem végig suhant a lelátón, kiüldözve onnan az erőszakot, a végtelen gyűlöletet, melyre okot, indítékot ugyanúgy nem lehetett találni, mint a jelenünkben zajló értelmetlen háborúra. Az ostor nem erőből ütött vissza, a szívek mélyéig hatolt. Négyszer suhintott a levegőbe, üzenve az akkori erőszaknak. Nem testi, de lelki fájdalmat okozva az akkori szlovák „biztonsági” szolgálat embereinek és ha nem is igazságot, de revansot adva azoknak, akik elszenvedték az akkori brutális erőszakot. Talán az ostor metaforája sem vetődött volna fel bennem a reggeli kávém szürcsölgetése közben, ha nem rémlik fel egy tényleg barbár és nem az európai kultúra részét hirdető szlovák molinó, mely Attilára, a hunok királyára (akihez a magyarság mindig tartozónak hitte magát) utalt, és akit a hódításai és harcmodora miatt később a legendák „Isten ostorának” neveztek, főleg Priscus, a római történetíró leírásai alapján. Ezt az ostort sározta be a molinó (amit az UEFA le is vetetett), mégis ez az ostor csattant a mérkőzés alatt. Négyszer…Üzenve a múltnak, a jelennek, lezárva egy 30 éves történetet. A sebek megmaradnak, de a szívek minden bizonnyal begyógyultak. Pedig egy héttel ezelőtt még azt hittük, „Isten ostora” eltévedt az idők végtelenjében. Fájdalmas volt a vereség, nem fizikailag mint 30 éve, de a zöld-fehér szíveket megviselte. De még akkor is úgy hittük, reméltük, hogy nincs lezárva a fejezet, lesz még egy drámai epilógus…

A színpad megtelt, szerencsére csak hangerőben idézve meg a múltat. Akik felültek a lelátóra, vagy otthon a tévékészülékek, barátok között nézték ahogy az olasz bíró útjának indítja a labdát, volt egy gondolatunk, melyet nem engedtünk elillanni. A győzelem hitét. Csercseszov mester a tőle megszokott „fakíri” nyugalommal készítette fel a csapatát annak a tudatában, hogy sokunk szerint egy héttel ezelőtt nem a legjobban cserélt, bár ezt elintézte egy rövid mondattal, mégis tüskét hagyva bennünk. Mely 90 perc alatt úgy elillant, ahogy Attila ostor áttörve az időt üzent az akkori eseményeknek.

Két helyen változtatott a kezdőn, Wingo helyett a „vérre és kiállításra” vágyó Botka, a sérüléssel bajlódó Kovasevic helyén az új szerzeményünk, Knoester kezdett. Heves és ideges iramban kezdődött a mérkőzés. Laidouni már a harmadik percben besárgult, fel is szisszentem, nagyon kedvelem Aissa játékát, de ezt a fajta „pörgő” stílust igazán elhagyhatná, mert károkat okoz. Nem csak neki, de a csapatnak is. Utána már fegyelmezetten játszott, de szűrőként és a támadások szervezőjeként visszafogottan, hiszen nagyon kellett vigyáznia, nehogy kiállításra kerüljön sor, bár ezt Enci várta saját magától. Majd jött a szlovák védő szerencsétlen sérülése (Civic nem tehetett róla), és néhány pillanatra megállt az „élet”.

A kezdeti kapkodást, idegességet levetkőzve biztosan uraltuk a mérkőzést, az történt a pályán, amit Csercseszov mester előre „letáblázott”, melynek a huszadik percben meg is lett az eredménye. Civic húzott el a szélen, a beadás előtt fel is nézett, látta, hogy Boli középen begyújtotta rakétát, jött is laszti, amit a centerünk két védő szorításában juttatta a hálóba. Innentől meg egál, nincs idegenbeli gól (ez a szabály most jól jött), a Slovan sem bunkerezhet tovább. Egy kicsit feljebb is jöttek, de elég hamar vissza is kellett térniük a „feladóhoz”. Jól működött a letámadásunk, néhány fokkal gyorsabban is járattuk a labdát mint egy héttel ezelőtt, elől Boli harcosan fárasztotta a szlovák védőket. Bár a Slovannak volt egy kapufája (egy kicsit elvédekeztük magunkat), de jött Zachariassen, aki Mmaee lövésének „állta az útját”, és fejelte nagyon is tudatosan a jobb felsőbe. Az olasz bíró hármat is sípolhatott volna, mi álltunk továbbjutásra. Teljesen megérdemelten.

Jól kezdtük a második félidőt is, volt is két helyzetünk, majd jött a 60. perc, vele a bizonytalanság. A Slovan is bátrabban kezdett támadni, már nekik volt fontosabb a szépítés, mellyel esélyük lett volna a továbbjutásra. Helyzetük nem volt, még kaput eltaláló lövésük sem, csak jött az a fránya szöglet, amit mintha a moziban, kezünkben pattogatott kukoricával és egy literes kólával néznénk. Innentől meg melegebbé vált a pite. Jött 10 perc, amikor kapkodtunk, nem találtuk az első félidő ritmusát, de szerencsére a játékosok ránéztek az órára és látták, ha nem kapják össze magukat, a végén még éjfélig itt kell maradniuk.

Nem akartunk hosszabbítást, nem akartunk büntetőket…büntetni akartunk. Revansot venni. Attila ostora, mely a stadion felett lebegett, a végén a zöld-fehér szurkolók fergeteges buzdítására lejjebb szállt, beizzította magát, és kétszer akkorát csapot, hogy a szlovák föld is megremegett. Az utolsó percben Botka beadását Traoré estében, ballal vágta a kapura, amit a múlt héten bravúrt bravúrra halmozó Chovan ijedtében a saját kapujába tolt…vagy az erős lövés a kezével együtt landolt a jobb felső sarokba. Majd két percre rá jött a ráadás, a végső döfés, az utolsó ostorcsapás, mely minden eddigi fájdalmat, keserűséget begyógyított. Egy szlovák támadást megakasztva Mmaee lépett ki, indította Laidounit, aki csak vezette…vezette és vezette a labdát, a védők hátráltak, Aissa meg „megunva” a sétát, 17-ről bombázta szét a hazaiak hálóját…és az álmaikat és a múltba vetett hitüket.

Nekünk meg továbbjutást és gyógyírt adott. Mindkettőre szükségünk volt. A továbbjutás a jelennek szólt, a gyógyír, a revans meg a múltnak. A sebek begyógyulnak, de ott marad utánuk a heg, mely örökre emlékeztet a múltra. A lényeg a gyógyuláson van. Mindenkinek van egy története a külsején vagy a belsején esett sebek mögött. A mi történetünk, a mi sebünk már nem fáj, de emlékeztet.

Emlékeztek 1992-re, és emlékeztet Attila zöld-fehérbe bujtatott ostorára, mely tegnap revansot vett, duplán lezárva egy fejezetet.

Jövő héten jöhet a folytatás.