Feljegyzések a fotelból – Bubus már nem Mumus

A népi hiedelmek világában nem vagyok járatos, de a gyerekkoromban anyám alaposan a fejembe plántálta, hogy ha valami rossz történik, vagy esetleg én követek el valami vétséget (néha ilyen is előfordult), akkor vagy a Mumus az oka, vagy rosszaság esetén a Bubus fog elvinni. Idővel, amikor már az iskolapadba ültem, a Mumus már a matematikát testesítette meg, a Bubusnak meg a szomszéd kutyáját neveztem, mert mindig megugatott és bizony volt, hogy meg is kergetett. Julis néni hiába mondogatta, hogy nem kell félni, a Bubus nem Mumus, csak szólj rá határozottan, de mikor látta az arcomon a félelmet, mindig kihozott egy frissen fejt pohár tejet elűzendő a rossz érzésemet. Meg is tanultam a leckét, nem kell félni a beidegződésektől még akkor sem, ha esetleg a múlt erre próbál kényszeríteni. Ez a „régi mese” Mumusról és Bubusról – akikről átvitt értelemben Kosztolányi Dezső is írt hírlapi írásaiban – akkor rémlett fel, amikor a keddi BL-diadal után szembejött velem a vasárnapi bajnoki forduló ellenfele, a felcsúti „akadémisták” tabellát átmenetileg vezető alakulata. Tényleg nem sértésből (a klub tulajdonosa sem tartja annak), de a magyar labdarúgás legendájának a nevét ma sem fogom leírni a felcsútiakkal kapcsolatban, ahogy az elmúlt 7 évben egyszer sem tettem meg, még a „hivatalosnak” számító bajnoki beharangozóban sem. Vagy Felcsút, vagy Akadémia, vagy PAFC. Erről ennyi elég is, de vajon mi köze van Mumusnak és főleg Bubusnak a vasárnapi mérkőzéshez? Valójában nem sok, hiszen egy bajnoki címet védő és EL-csoportkör után BL-csoportkörbe jutó csapatnak nem kell megrémülni Bubustól, még akkor sem, ha Szerhij Rebrovnak, a Fradi mesterének éppenséggel a mumusának számítanak (ugyanis velük a legrosszabb a mérlege). Az eddigi hat mérkőzésből csak egyet tudott győzelemre vezényelni, és bár a mérkőzés elején Bubus belénk harapott, de ahhoz már elég edzettek vagyunk, hogy ne ijedjünk meg. A „kutyaharapást szőrével”, a felcsúti előnyt meg gólokkal kell gyógyítani. Amit meg is tettünk, Bubuska lett a beteg, Mumuska meg ment a „levesbe”.

Ennyivel talán nem kéne elintézni a 90 perc történését, de Mumus ide vagy Bubus oda, az első 15 percet leszámítva egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy melyik csapat a jobb. A sokkal jobb. És bár ebben biztosan van egy kis túlzás, hiszen Hornyák elég jól összepakolta a felcsúti alakulatot, akiken bár hetekkel ezelőtt átsöpört a Covid, de vasárnap délután már minden „ász” a pályán volt: Nunes, Knezevic, Mance és az a Baluta akit az egyik legértékesebb játékosnak (természetesen a Fradi keretén túl) titulálnak az NB I-ben. A kispadon sem csak akadémisták ültek, hiszen Van Nieff, Urblik és Vanecek (természetesen a Fradin kívül) bármelyik NB I-s csapatba beférne. Ráadásul ők átpihenhették a hetet, nekünk meg kedden az év egyik legfontosabb mérkőzésén kellett kivívni a BL-csoportkörbe jutást.

Ahogy az vártható volt Rebrov mester rotált is egy keveset, hiszen Somália, Botka és Sigér mellett a sérült Boli, Civic, Kovacevic is a padon, vagy a lelátón foglalt helyett. A csapat erősségét mutatja, hogy ez a tény nem okozott túl nagy traumát, hiszen Dvali, Heister, Laidouni és Isael a „tükör” szerepét töltötték be, egy pillanatra sem rémlett fel, hogy az előbbiek felsorolt játékosok hiánya. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hajrában Baturina és Mak is bemutatkozott (nem is rosszul), akkor tényleg elmondhatjuk, hogy a mai Ferencváros ha nem is rendelkezik két egyforma erősségű csapattal (ilyent sehol nem találni a világon), de ha elkezdődik a „flúgos futam” október közepén, 5-6 játékos cserélgetése nem fog gondot okozni a csapat szerkezetében.

Visszatérve a tegnap késő őszi délutánra, a csapat ünneplése és köszöntése a kezdés előtt talán túl nagy nyugalmat adott, hiszen mostanság mi szoktunk az első percekben gólt szerezni és nem az ellenfél. Amikor a „tanksapkás” Nunes a negyedik percben Isael és Heister asszisztálása mellett bebólintotta Dini hálójába a labdát, nem tagadom, Bubus rémképe egy rövid idegek birizgálta az agytekervényeimet. Ez sem tartott sokáig, mert a vezető gól után a vendégek annyira megijedtek a vezetéstől, hogy olyan védelmi bunkert építettek a kapujuk elé, amilyen utoljára a szövetséges erők előtt tornyosult az Omaha partszakaszon. A céljuk az volt, hogy labdával ne nagyon találkozzanak, azzal csak bíbelődjenek a zöld-fehérek, ők majd lelkesen kergetik és ha Laidouni (a legjobb meccse volt eddig zöld-fehérben) megpróbál elindulni a pályán közepén, azt azonnal lökjük/ütjük/vágjuk/rúgjuk, a bíró úgyis elnéző lesz velünk szemben. A francia-algériai játékosunk bírta is egy ideig, talán 5 durva szabálytalanságig számoltam, mire végre villant a sárga lap. A fiatal akadémista Komáromi durva és szándékos belépője máshol pirosat ért volna, de itt csak a mérkőzését első sárga lapját villantotta fel.

Ebben az időszakban már nagyon beszorultak a vendégek, ha tűvel szurkálták volna a hátsójukat, akkor sem mentek volna előre. Nagyon nem is tudtak, mert szinte csak nálunk volt a labda, és érezhető volt, hogy egyszer csak megtaláljuk a rést az falon. A félidő vége előtt meg is találtuk. Tokmac zseniális passzal varázsolta a pöttyöst a kilépő Isael elő, aki a kifutó kapus fölött elegáns mozdulattal pöccintette a hálóba az egyenlítést. Bár addig sem voltam túlzottan ideges, de a gólunk után már biztos voltam benne, hogy győztesen fogjuk elhagyni a pályát. A második félidő is ott folytatódott ahol az elsőt abbahagytuk. Most Zubkov ugratta ki remek lasztival Uzunit, aki szinte fel sem nézett (talán sandított egyet a jobb szemével) és ballal egyből átvezényelte a labdát az érkező Isael lába elé, akinek csak passzolnia kellett. Nem egy társnak, hanem a felcsútiak kapujába.

Kölcsön kenyér visszajár, ha kapunk egy gólt az első félidő elején, akkor mi is rúgjunk egyet a második elején. A felcsúti gól is vezetést jelentett, ahogy Isael gólja is. A különbség annyi, hogy az övék túl sokat nem jelentett, a miénk meg három pontot. Lőhettünk volna többet is, a végén ki is végezhettük volna az ellenfelet (bármilyen elánnal is hirdették a meccs előtt, hogy győzni jönnek a Szentélybe), de Baturina kétszer, Zubkov és Isael egyszer hibázta el a „tutit”, így kettővel megúszták a felcsútiak egy olyan mérkőzésen, ahol a csoportkörösök ünneplésén túl, a három pont megszerzése sem okozott túl nagy nehézséget. Még akkor sem, ha 40 percen át vezettek a vendégek. Ennyi öröm nekik is járt, bár a helyenkénti alattomos durvaságuk miatt feloldozást már nem kapnak.

Abban biztos vagyok, hogy Rebrov mestert nem nagyon feszélyezte a PAFC elleni negatív mérleg, bár feltűnő volt a góljaink utáni már-már „Simeoni-öröm”, de ezt inkább az elmúlt hetek felgyülemlett feszültsége okozta.

És már Bubus sem számít Mumusnak.