Feljegyzések a fotelból – Döntetlen, avagy a vágyaink realitása

Azt nem tudom, hogy évmilliókkal ezelőtt, amikor az ősember úgy döntött, hogy önálló fejlődési szakaszra lép, vajon hogyan viszonyult egymáshoz a szí­v és az ész. Mennyire játszott döntő szerepet az ösztön a gondolkodásban, és vajon befolyásolták-e az akkori embert az érzései. Mielőtt bárki is azt hinné, hogy meg szeretném fejteni az evolúciót, nem erről van szó, csupán saját magam érzéseiről szeretnék magyarázatot adni. Arról az egyszerű tényről, hogy néha a szí­v és az agyunk teljesen más utakon jár. Nagyon sok esetben a szí­vünk olyan nyomás alá helyezi az agyunkat, hogy az képtelen reálisan gondolkodni.

Ezek voltak az első érzéseim, amikor az ebéd utáni pihenő közben azon vettem észre magam, hogy már az esti mérkőzés hatása alatt vagyok. Az agyam forogni kezdett, próbálta átplántálni a szí­vemhez a realitást, miszerint a Videoton elleni mérkőzésnek nem mi vagyunk az esélyesei. Teljesen fölösleges próbálkozás volt, mert a szí­v hamar olyan ellenlépéseket tett, mely után a felröppenő kételyek pillanatok alatt tovább is szálltak. Mert történjék bármi, legyen bármilyen nehéz helyzetben is a Fradi és legyen bármilyen kedvezményezett helyzetben a Videoton, az nem fordulhat elő, hogy ne legyen esélyünk a győzelemre. Kételyeim még akkor sem oszlottak el, amikor megláttam az összeállí­tásunkat. Tutoric, Balog sérült, Abdi meg köddé vált, róla még Prukner László is elfelejtett szólni, í­gy csak találgatni lehet, hogy mi történhetett, de most inkább kihagyom a barkóba játékot. Három védő és a középpályán olyan játékosok, akik nem nagyon tudnak védekezni (kivéve Marótit). Vajon mi fog ebből kisülni? – tettem fel aggódva a kérdést.

A válaszra nem kellett sokáig várni. Egy olyan első félidőt láttam, amilyenre már nagyon régen vártunk és amilyent elég régen láttam. Remekül felépí­tett taktika, tökéletesen működő gépezet, gyors és pontos passzok, keresztlabdák, helyzetváltoztatások, néha úgy gurult a labda, hogy még a dí­szpáholy illusztris vendégei is azon gondolkodtak, hogy a „képzeletbeli” piros-kék sálat gyorsan kicserélik zöld-fehérre. Nem látszott a közel egymilliárdos különbség, a pályán a szí­v diadalmaskodott a pénz felett. És ha olyan szí­vek játsszák ezt a játékot, akik még barátságban is vannak a labdával, akkor a józanész is könnyen megadja magát. Az Andrezinho-Tóth-Schembri-Heinz négyes néha olyan pillanatokat szerzett, amire még a legvérmesebb szurkolók is csak álmainkban gondoltak.

Ennek ellenére az első félidő lefújása pillanatában azon kaptam magam, hogy azt szeretném, hogy most legyen vége a mérkőzésnek. Mert tényleg nagyszerű játékot játszottunk, de a nyugalom perceiben az agyam is elkezdett dolgozni. Tudtam, hogy keskeny a kispadunk, ellentétben a Videotonnal, ahol százmilliók várták a bevetést. Sejtettem, hogy az addig aránylag jól bí­ráskodó Fábiánt is megbabonázhatja a VIP páholy szellemisége. Tartottam attól, hogy a második félidőben ösztönösen visszahúzódunk és nagyobb teret adunk a hazai támadóknak. És tartottam az átoktól is, mely már évek óta sújtja a Ferencvárost.

Félelmeim sajnos beigazolódtak. A Videoton minőségit tudott cserélni, mi sajnos nem. Nekünk nem volt olyan játékosunk a kispadon, aki a fáradó Schembrit tudta volna váltani. Talán Abdi, de ő valamiért köddé vált. Fábián is megérezte a lehetőséget az egyenlí­tés után, mert Rodit úgy küldte zuhanyozni mintha azt megrendelésre tette volna. Tény, hogy nyújtott lábbal csúszott a labdáért, de először azt érte el, utána Alvest. Ezért sárga lap jár, de piros nem! Ráadásul, ha Fábián következetes, akkor az utolsó percben éppen Alvest kellett volna kiállí­tania, mert alattomosan és főleg szándékosan megtaposta Ranilovic kezét! Mivel a tévé is többször ismételte az esetet, remélem működni fog az MLSZ szigor és élni fognak az utólagos büntetéssel (bár túlzott reményeim azért nincsenek, a VIP páholy komoly ellenérvnek számí­t).

A kiállí­tás után már csak egyetlen lehetőségünk maradt, őrizni a döntetlent. Ezt meg a Fradi szí­v megtette, Csizmadiával az élen. Egy ilyen mérkőzés után nem könnyű a végén levonni a tanulságokat, pedig volt belőle jó néhány. De most csak örülni van kedvem, mert végre nagyon jó éreztem magam, mert végre nagyon jó volt Fradistának lenni. Köszönöm a csapatnak, köszönöm a fantasztikus szurkolóinknak, akik elkí­sérték a csapatot.

Az elején azt í­rtam, hogy néha a szí­v átveszi az irányí­tást az agy felett, hogy néha a vágyaink erősebbek a realitásnál. Ma egyszerű volt a képlet: a realitás azt mutatta meg, hogy milyenek is a vágyaink valójában.

– lalolib –