Feljegyzések a fotelból – Egy félidő foci, egy félidő „b…”

Azon hosszasan lehetne elmélkedni, hogy vajon a 115 éves múltra visszatekintő örökrangadó mikor és főleg miként gondolta úgy, hogy csupán az emlékezés tárházában van helye, a jelenben meg nem több mint bármelyik bajnoki mérkőzés. Persze a meccs előtt el lehet mélyedni a múltban, a korabeli újságok és visszaemlékezések olyan eseménnyé formálják a Ferencváros—MTK (Hungária) mérkőzést, melyek a történelem viharai közepette is nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt is varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Ebből a jelenben nem maradt már semmi. Egyrészt a focink is silányabb lett, másrészt maga a világ is sokkal érzékenyebbé vált, még akkor is, ha a Földünk jelentős részén érvényesül a „vélemény szabad” elv. De vajon hogyan reagálnának a jelenben azokra a felnőttes csí­nytevésekre, melyeket a hatvanas években nagypapám és jó barátja (aki egyben „kupec” társa is volt), Tóni bácsi követett el egymás bosszantására egy-egy örökrangadó kapcsán. Én is csak arra emlékszem, hogy ha vesztett a Fradi (az „Aranylábú gyerekekkel” is előfordult), akkor mindig egy liba landolt nagypapa kertjében, amit mindig egy viccelődő, évelődő, borozgató este követett. A legszebb emlék mégis csak az volt, amikor a Fradi nyert és papa az előző vereség libáját „áldozta” fel a siker oltárán, amit természetesen kemencében sütöttek ropogósra, melynek zamatát még mindig érzem a számban. Azokra az í­zekre jobban emlékszem, mint magára az ebédre, ahol az asztalnál természetesen Tóni bácsi családja is ott ült. Számomra ennyi maradt az örökrangadó varázsából, mely 115 év alatt annyit öregedett, hogy mára egy sima bajnokira „silányult”, és már a szavak szintjén is csak statisztikai adathalmazzá vált.

Ettől még fontos volt az MTK elleni bajnoki, nem csak az örökmérleg további javí­tása érdekében és nem is csak a három pont miatt, hanem a további „jóvátétel” miatt is. Az EL kiesés emléke még mindig nyomasztja a szurkolókat és minden bizonnyal sokan vannak olyanok, akik nehezen bocsájtanak meg, akiket a sikeres magyar bajnoki rajt is arra ösztökélt, hogy bí­ráljanak. Mielőtt bárki is félreértené, megértem őket, én is szurkoló vagyok, a jegyzeteket sem „vezénylik” sehonnan, de mivel különbözünk és nem egyformán dolgozzuk fel a sikertelenséget, néha még vitába is szállunk egymással. Mégis van egy kapocs, mely lassan 120 éve köti össze a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit. Szeretettel, bí­rálattal, de még a ropogós libasült illatával is.

Talán az örökrangadó váltotta ki a hazaiakból a mérkőzés előtti „kötelező” optimista nyilatkozatokat, vagy a győztes rajt, de belül talán ők sem gondolták komolyan, hogy esélyük lehet a Fradi ellen, mely tény, hogy botlott a Maccabi ellen (Tóni bácsi biztosan nem hagyta volna ki a „párhuzamot”), de simán vette az első fordulót, ráadásul olyan játékkal, mely lehet, hogy túlmutat az NB I szintjén. Az első félidő ezt is mutatta, a második meg pont az ellenkezőjét. Erre meg nehéz magyarázatot találni, nem is kí­sérlem meg, inkább „püffögök” egy sort, miközben azért egy kicsit felemelkedve a talajtól, örömködöm is. Mert 4-1-re győzni idegenben nem rossz, sőt még magyar szinten is dicséretes…csak az a második 45 perc ne lett volna.

De kezdjük az elsővel, mert ott egyetlen megingást kivéve, tökéletes játékot láttunk, három remekbe szabott góllal, remek ütempasszokkal, a kék-fehérek által követhetetlen helycserékkel, melyből a Lanza-Pertjak-Bőle hármas osztozott. Őszintén, még most sem tudom a valódi hadrendet, a hátvédsor és a Spirovszki-Leó kettős helye biztos, de utána, hogy kijátszott jobb- vagy balfutót, hogy Lanza most Dani mögött, vagy inkább a jobboldalon szerepelt a „mágnestáblán”, az nehezen volt beazonosí­tható. És nem azért, mert nem találták a helyüket a játékosok, hanem mert állandóan mozgásban voltak és ahhoz elég sűrűn cserélgették a helyüket, hogy az MTK védőinek néha sejtelmük sem volt arról, hogy éppen kivel futnak össze a pályán. A góljaink mestermunkák voltak: az első tiki-taki végén Lanza sarkalta zseniálisan Bőle elé, aki egy könnyed mozdulattal löbbölte a pöttyöst a jobb sarokba. A másodiknál Blazic í­velt a saját térfelünkről Pertjak elé, aki olyan „hanyag” mozdulattal engedte maga elé a labdát, hogy a mellette ácsorgó MTK-védő kővé meredt, mert ilyent eddig csak a tévében látott. A harmadiknál meg Lovre úgy gurí­tott „lyukra”, hogy azt még Bubbka Watson is megcsodálta volna, Pertjak meg köszönte szépen és kilőtte a jobb sarkot.

A félidő végét beárnyékolta Frimpong sérülése, a hordágy látványa meg is rémí­tett, de talán nincs komolyabb baj, törés nincs, bár biztos lesz kihagyása, ami azért is kellemetlen, mert már két középső hátvédünk harcképtelen. A szünetben biztos voltam benne, hogy a fiatal Takács fog beállni, mikor szerezzen rutint, ha nem egy könnyed háromgólos előny birtokában? Doll nem í­gy döntött, Leo húzódott hátra Blazic mellé, Varga Roli jött be, akinek a héten volt egy kisebb sérülése, ezért is ült a kispadon. Ezzel persze hadrendet is kellett váltani – mondták a mérkőzés után, bár ezt nem nagyon értem, mert ha Takács jön be, akkor minden maradhatott volna a „régiben”, de tény, hogy Roli beállásával eggyel többen lettünk a középpályán.

Ehhez jött még a tudat, hogy ennyi bőven elég, minek itt megszórni az MTK-t, tikkasztó meleg is van, Kassai is rendben fújt eddig, majd csak eltelik a 45 perc, talán még találunk is egy gólt, a végén meg lesz taps és ünneplés, kifeszí­tett molinó ide vagy oda. A forgatókönyv tényleg hollywoodinak tűnt, de mint egy jó sorozatnál, jött a csavar, melytől nem csak a játékosok csavarodtak bele, de a szurkolók is. Visszaálltunk, elfelejtettük a lapos, gyors passzos játékot, és ahogy teltek a percek, úgy kezdtünk el kapkodni is. De vajon mi a fene történt? Böde Dani magyarosan válaszolna rá, én csak egy „b…-t” í­rhatok le, pedig nagyon idebiggyeszteném amit gondolok, és ha a végén nincs Varga zseniális gólja (ahogy mellel átvette, majd egyből, a levegőben „lógva”, jobbal átí­velte a kapuson – az nagyon baba volt!), talán meg is teszem. Győzelem ide vagy oda, nem lehet í­gy kockára tenni egy sima győzelmet. Még az NB I-ben sem, még az MTK ellen sem.

Nem mintha túl sok helyzetük lett volna (talán kettő) – plusz kaptak egy ajándék büntetőt Kassaitól, úgy látszik nem sikerül neki a Fradi ellen rosszul megí­télt büntető nélkül lehozni egy meccset -, de kár a rossz szájí­zért, vagy talán jobb is í­gy? Ha Sziporka Bt. a második félidő is, már rajzolgatnánk a harmadik csillagot. De vajon melyik az igazi arcunk, vajon a Arya Stark melyik álarcot veszi fel a Sokarcúak templomában? (Trónok harca)

Amit az elsőben láttunk, vagy amit a másodikban? A következő hetek majd válaszolnak a kérdéseinkre. Talán furcsán jön ki, hogy egy 4-1-re idegenben megnyert örökrangadó után még füstölgök is egy kicsit (közben alig fülig ért a szám), de talán ez még az EL kiesés okozta „sokk”, melyből nem könnyű kigyógyulni és talán nem is szabad, de mégis csak le kell rázni, mégis csak sokunk egyik legnagyobb vágya, az a bizonyos harmadik csillag a cél. Melyhez eddig két győzelemmel járultunk, lőttünk nyolc gólt, láttunk látványos és eredményes akciókat, jó egyéni teljesí­tményeket.

Csak sok van még hátra, és nem biztos, hogy 45 perc foci mindig elég lesz.