Feljegyzések a fotelból – Egy gól és más semmi

Ha most nótás kedvem lenne, akkor megpróbálnám én is Tolnay Klárit meghódí­tani, bár nekem messze nincs olyan érdes hangom mint Jávor Pálnak, sőt ha jól belegondolok, általános iskolában az énektanárom azt mondta, hogy „Laci, jobban teszed ha csendben maradsz”. Jelen pillanatban nem csak az énektudásom miatt kéne csendben maradni, nyomni kéne egy Start menü – Leállí­tást és nem próbálkozni azzal, hogy valami értelmes magyarázatot adjak arra produkcióra amit ma Gyirmóton elkövettünk labdarúgásnak álcázva. A lényeg persze az, hogy megvan a három pont, a Videoton és a Debrecen megint bukott egy nagyot és bár a Vasas nyert (NSO-t idézve ők a magyar Leicester – sicc!) í­gy nem foglaltuk vissza a trónt, de ami késik az úgyis eljön. Legalábbis remélem, mert a BL fiaskó miatt egyedül a harmadik csillag az elfogadható, bár ahhoz az ilyen könnyű és finom (Danone) meccseket kéne játszi könnyedséggel behúzni. Ehelyett most az í­rás közben azon jár az agyam (ezt Tolnay Klári hozta elő, akiben anno minden férfi szerelmes volt), hogy vajon apám a csillagok között hogyan is élte meg a gyirmóti 90 percet és nem azon, hogy ne felejtsek el egyetlen olyan pillanatot sem, mely örömet szerzett a szurkolóknak.

Mert abból valójában csak kettő volt. Az egyik természetesen Böde Dani gólja, a másik meg a bí­ró hármas sí­pszava, mely véget vetett a kí­nlódásnak. Melyhez az is nagyban hozzájárult, hogy TV közvetí­tés hiányában a stream (ki lehetne találni erre is egy „normális” szót) totál igazodott a játék szí­nvonalához. Annyiszor akadt és ugrált a közvetí­tés, hogy volt mikor nem tudtam eldönteni, hogy most a játékunk akadozik, vagy éppen a net gondolta azt, hogy inkább megszakí­tja az adását.

Talán nekem sem kéne ennyit dohogni, zsebben a három pont, Böde Dani is gólt szerzett és hamarosan kezdődik a női ví­zipóló, és ha a délutáni Danuta „menetre” gondolok, akkor bizony egy kissé elhalványulni látszanak a Gyirmót elleni mérkőzésünk üresjáratai. Mert az még rendben van, hogy az elsődleges célunk a három pont megszerzése volt, de sajnos épp az ilyen mérkőzések után gondolkodik el az ember, hogy vajon tényleg szerelmes még a labdarúgásba és tényleg érdemes lesz hétvégén autóba ülni, utazni 250 km-t azért, hogy megnézzük Pinyő tolódását és reménykedjünk abban, hogy talán ennél sokkal jobb és élvezhető 90 perc fog ránk várni?

Legalább már három bekezdésen túl vagyok és lassan teljesí­tem a kötelezően előí­rt penzumot, mert magáról a Gyirmót elleni 90 percről túl sokat tényleg nem tudok papí­rra vetni. Azt értem én, hogy sok a sérültünk (Radó, Lovrencsics, Hajnal, Djuricin, Pintér), de az még nem jelenti azt, hogy nem kellett volna gólokkal verni a halovány Gyirmótot, akik azon kí­vül, hogy olyan „szereléseket” produkáltak, melyeket látva még a megyei osztályban is kizavarják a játékost a világból, és kötelezik, hogy azonnal adja le a szerelését, mást nem nagyon tudtak felmutatni. Oké, a vége felé volt egy lövésük amit Dibusznak hárí­tani kellett, de csak akkor tudtak átjönni a térfélen, amikor a fehér+szörnyű zöld/sárga mezes Fradi ezt engedte nekik (aki megtervezte ezt a mezt, hát annak is útilaput kötnék a lábára).

Az első félidővel még nem volt gond, nyugodtan játszadoztunk, gurigáztunk a hazaiak orra előtt, egy kis segédlettel Dani be is talált, mely után persacc három gólra tippeltem, ami a végén nem nyert, talán ezért sem szoktam tippmixelni. Arra azért kí­váncsi lennék, hogy a szünetben mit is mondhatott Doll, de kétlem, hogy behúzatta a vészfékét és arra kérte a játékosokat, hogy engedjétek már egy kicsit játszani a hazaiakat is. Mégis ez történt, melyre nehéz bármilyen magyarázatot kiagyalni, mást meg a dohogás mellé már nem akarok az asztalra tenni.

Felejtsük el gyorsan és legalább a három pontnak örüljünk, ha már más nem adatott meg nekünk. Ez persze elég sovány vigasz, ráadásul a pólóban már kettővel mennek az amerikaiak, lesz itt még izgalom és feszültség, főleg holnap, amikor Danuta kezébe ragadja az „lapátot”.

Ahhoz, hogy jobb kedvem legyen, inkább kattintok egyet a YouTube-ra és már azon veszem magam, hogy együtt éneklem Jávor Pállal:

„Hisz’ máma nincs dráma, nem kell a nagy regény,
Szí­vünk ma már oly szerény…
Egy csók és más semmi, a vágyam csak ennyi,
És csöndben elmenni tovább.”

A „tovább” meg mindennek ellenére nem is jelenthet mást, mint vasárnap a Groupama Arénát.