Feljegyzések a fotelból – Elfogytunk?

Voltak kétségeim az egerszegi kirándulással kapcsolatban. Ez az „igazmondó” mondat nem a reggeli kávém után ötlött fel a döntetlenünk bizonyí­tásához, hanem már napokkal korábban. Kezdődött azzal, hogy néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy Zubkov és Isael sérült. Nem volt egy happy hí­r, főleg Isael pótlásánál vakargattam a buksi fejemet, hiszen a játékunk alapja a „gyöngyhajú” brazil, de úgy voltam vele, ott van az új téli szerzemény Lódico, de eszembe ötlött Skvarka is, ő talán rutinosabb, de mozgásba kellett hoznom a memóriámat, hogy emlékezzek, mikor is láttam utoljára a pályán. Hiába tekergett az agyam, a végén ki kellett nyitnom a honlapunkat és megnéznem: december 15-én a DVTK ellen. Zubkov helyett meg ott van Varga Roli, legalább a „jobb” helyén játszhat, erre sem volt példa az elmúlt évben. Az sem növelte az optimizmusomat, hogy bár az Üllői úton nagyon szép képet mutat a statisztika, de Zalaegerszegen majdnem „ikszre” állunk, benne örökké emlékezetes győzelemmel (1976) és döntetlennel (Éljen, Szabó Zsolt!) és bizony elég sok vereséggel, melyekre talán nem is olyan véletlenül, de nem akartam emlékezni. Mindezek ellenére azért fel kell dobni az érmét és megvárni amí­g a másik oldalára huppan, hiszen hiányzók nélkül is simán nyernünk kell. Mi a bajnoki cí­mért, ők meg a kiesés elkerüléséért küzdenek. De a labda gömbölyű, történt már ilyen, Dávid is képes volt egy parittyával leterí­teni Góliátot (az óriás „fejeltávolí­tásától” most eltekintenék). Az évfordulóra készülő hazaiakat az is feldobhatta, hogy az előttük állók betliztek, í­gy ha pontot vagy pontokat szereznek, közelebb kerülhetnek az „üldözőkhöz”.

Ez nálunk fordí­tva történt, a benzinkút elég meglepő arányú győzelmet aratott a „testvérfaluban”, í­gy bár van két elmaradt mérkőzésünk (melyeket meg is kéne még nyerni!), de egy esetleges zalai győzelemmel át is vennék a vezetést. Már a gondolatától is kivert a verejték, három hete az öröm majdnem szétvetette a Szentélyt, már mindenki fényesí­tette a 31-s érmét, most meg el kellett játszani azzal az „eredendő bűnnel”, hogy esetleg ha még ideiglenesen is, de átadjuk az első helyet. Ezt persze egy laza kézmozdulattal elhessegettem a látókörömből, de mikor a néhány perccel a kezdés előtt megláttam, hogy csak nem Isael és Zubkov hiányzik, hanem Blazic mellől is kidőltek a beállók, hirtelen jött egy kis ellenszél. Dvali, Otigba, Frimpong – hárman olyanok mint a porcelánbolt, az elefánt csak elsétál a bolt előtt és máris kidőlnek. A fociban természetesen vannak sérülések, de ők hárman az állandóságot képviselik, ami egyre nehezebben tolerálható.

Így Civic került Blazic mellé, aki már játszott ott gyakorlásképpen, bí­ztam is benne, hogy rutinból lehozza ezt is, de volt bennem egy kis félsz. Nem összehasonlí­tásként, de felötlött, hogy vajon Marcello tudna beállóst játszani Ramos mellett? Hangos kacaj volt a válasz, amit ismét próbáltam elhessegetni, de az a fránya ellenszél megint visszafújt. Ezzel meg egyből meg is dőlt a sokat hangoztatott „szabály”, miszerint minden posztra van helyettes. Papí­ron van, de vagy sérülten, vagy még nem megfelelő erőállapotban, vagy éppenséggel több hónapos meccshiánnyal.

Mindezek ellenére az első félidő rendben volt. A Zete próbált kopí­rozni, letámadtak, de most sokkal harciasabban és labdabiztosabban játszottunk. Főleg mi terelgettük a pöttyöst, bár a hazaiak nem adták könnyen a vérüket, de ebben a szakaszban még simán benne volt a győzelem. A vezető gólunk nekünk a legjobbkor, az ünneplésre készülő hazaiaknak a lehető legrosszabbkor jött. A huszadik percben felvillant a 100 éves a Zete (Boldog születésnapot!) az eredményjelzőn, a lelátó felállva tapsolt, miközben Lovre és Tokmac szédí­tett a jobb oldalon, Gergő a beadással megvárta mí­g Tokmac megérkezik a kapu elé, jött a passz, majd egy gyors jobblábas és máris lehetett tovább tapsolni a lelátón, de akkor már csak a zöld-fehér hí­vek örültek.

A gól mindig jókor jön, de most duplának éreztük, talán nyugtatónak hat, mégis van élet a hiányzók nélkül is. Akkor még Lódico is bí­rta az iramot, Vargának is voltak jó pillanatai, Tokmac is azt nyújtotta amit várunk tőle és kisebb megingásoktól eltekintve hátul is megvoltunk, bár Radó egyszer-kétszer ránk hozta a szí­vbajt. Úgy voltam vele, a második 45 perc elején kéne még egy gól és azzal le is zárható a három pont kérdése. Sajnos nem í­gy történt.

Most jöhetnék a lassan szokássá váló nehezebb második félidővel, vagy Varga kapufájával, vagy azzal, hogy Lódico totál elkészült az erejével, és az is kiderült, hogy nem csak Marcello nem tudna beállót játszani. Ahogy teltek a percek úgy kezdtünk el kapkodni, Rebrov mester cserélt is néhányat, de őszintén megvallva, a 70. percből már többször pillantottam az órára, legszí­vesebben óratekerő szakivá váltam volna, éreztem, ezt nem ússzuk meg. Lovre kezezését még sikerült, de „válaszként” Sigér parádés indí­tásából kilépő Varga lövése a kapufa éléről nem a hálóba, hanem a dermedt hazai kapus kezébe pattant a labda.

A lezárás helyett jött a fekete leves, Civic teljesen fölöslegesen rúgta fel a tizenhatos vonala környékén Radót, pedig tudhatná, a Fradit is megjárt szélső a bal lábát csak támaszkodásra használja, í­gy a jobbról befele induló csatárt hagyni kellett volna, legfeljebb átkí­séri a másik oldalra. Onnantól meg már veszett fejsze nyele lett a három pont, próbáltunk újra felpörögni, de már nem sikerült.

Három hét alatt úgy elfogytunk mint hajdanán Endre bácsi boltjából a zsemlemorzsa. Nem csak a sérültek miatt, és nem csak az apadó előny miatt, de a játékunk miatt is. Ráadásul Civic fél perccel a többiek előtt mehetett zuhanyozni, í­gy a hátsó alakzatunk tovább csökkent (most jut az eszembe, mi van Botkával?). Valami megtört az eredményes tankolás után, az autó pöfög, nem húz eléggé, és a sebességváltó is akadozik, nem nagyon akar hármasnál nagyobb fokozatba kapcsolni. A célhoz meg több kell, vissza kell térni ahhoz a nyomatékhoz és fordulatszámhoz, mely a maximumot hozza ki a kocsinkból és ami az őszi szezonunkat jellemezte. Még nincs nagy baj (bajocska azért van!), de a nyugodtságunknak annyi mint egy jól lezárt befőttnek.

Ez meg nem volt benne a költségvetésünkben. Ott az szerepelt, hogy március közepén már leadhatjuk a rendelést az ünnepi pólók gyártójának, nehogy ne legyen ideje elkészí­teni azokat. A Fehérvár utáni három meccsből hét ponttal számoltunk. Lett belőle négy, miközben az ellenfél begyűjtötte mint a kilencet. Soha nem voltam jó rajzból, í­gy ördögöt sem fogok a falra festeni.

Ettől még elfogyni látszunk…Tényleg elfogytunk? Vagy csak átmenti az üzemzavar?