Feljegyzések a fotelból – elveszett illúziók

Azok akik követték az elmúlt napok eseményeit, azok szembesülhettek azzal a törekvéssel, hogy itt, a  honlapon megpróbáltuk megfejteni az igazságot. Azt, amit igazából nem is lehet. Hogy mégis megpróbáltuk az egyetlen egy dologgal magyarázható, a féltéssel. Sajnos nem úgy alakultak az eredmények ahogy szerettük volna és két meccs után kitört az „országos pánik”. Mindenki kereste az okokat, mindenki kereste az igazságot.

Ráadásul többen félre is értették, és talán mi magunk is félreértettük mások szándékát. Pedig mindenkinek tudnia kell, hogy az igazság még egy bolond szájából is igazság, ha az szeretetből születik! És mi tényleg bolondok vagyunk, a Fradi őrült bolondjai, akik mindent megtennének a zöld-fehér cí­merért.

Talán le is zárhatnám ezt az elmélkedést azzal, hogy „bí­zz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták”, de sajnos tegnap este óta már biztosan tudjuk, az igazság odaát van.

Lehet egyáltalán valami okosat í­rni egy újabb vereség után? Biztosan, de én már nem tudok. Az illúzióim szabadságolták magukat. A realitás utáni tudatom, meg egyszerűen nem akarja elhinni, amit látott. A vergődést, a szí­ntelen és szagtalan játékot, a teljes csődöt. Ezt már magyarázni sem lehet és nem is kell.

Akik látták, azoknak elemezni sem kell, mert egyszerűen nincs is mit. Bölcsességeket, okosságokat tudnék í­rni én is. Írhatnám, hogy a csapat még azt hiszi, hogy az NB2-ben van, bár talán ott is kevés lenne ez a játék. Írhatnám, hogy nincs taktika, hogy nincsenek játékosok, hogy nincs edző és nincs klubirányí­tás. Talán, ha durvábban fogalmazok, még népszerűbb is lennék, de akkor meg önmagammal nem lennék őszinte.

Pedig, most már olyanok sem jutnak eszembe, mint két hete, a Nyí­rségi vereség után, hogy a vonatunk kisiklott ugyan, de van bennünk annyi erő, hogy visszaállí­tsuk azt a sí­npályára. Mára az erő is elfogyott.

Sajnos ezzel együtt az illúzióimat is elfújta a szél.

Van még remény? Amikor Joaquin kiegyenlí­tett, még hittem benne. Nem sokáig, mert egy újabb hiba és ismét visszazuhantam a tehetetlenség, a keserűség mocsarába. Jó lenne egy kéz, mely utánam nyúl, hogy ne merüljek el teljesen. Jó lenne egy csapat, melyben bí­zhatok, melyért érdemes lelkesedni. A keserű poén az, hogy néhány hete még azt hittem, van ilyen csapat. Mert a Zete elleni varázslat elbűvölt, de sajnos azóta kiderült, hogy hamis volt a baba. Tényleg hamis volt, vagy csak az illúzióim játszottak velem ilyen komisz játékot?

Vajon miért csak a második félidőben játszott úgy a csapat, ahogy az elejétől kellett volna? Vajon miért nem vették észre a hozzáértők, hogy olyan kapusunk van, aki cirkuszi bohózattal szórakoztatja az ellenfél nézőit és még a reményt is elveszi azoktól, akik a bukdácsolás ellenére is kitartanának a csapat mellett?

Kérdésekből van elég, a válaszokat meg remélem hamarosan megkapjuk. Ahhoz most nincs erőm és valószí­nűleg tehetségem sem, hogy tovább okoskodjak itt a kérdéseimmel. A válaszokat valószí­nűleg nagyon sokan, és nagyon hangosan úgyis kimondták a mérkőzés után. Megjegyzem, jogosan.

A végére azért csak bennem maradt még egy kérdés. Vajon hogyan tovább? Erre aztán végképp nem tudok felelni. Mert ha belegondolok akkor még rosszabb lesz, és talán olyan következtetéseket vonok le, amit nem akarok.

Nem is akarhatom, mert azzal kétségbe vonnám azt, amiben még mindig hiszek.

Mert az illúzióim ugyan végérvényesen elvesztek, de a Ferencváros iránt érzett szerelmem, az nem veszhet el soha.

(Lalolib)