Feljegyzések a fotelból – Ez í­gy nem mehet tovább!

Amikor a chilei játékvezető hármas sí­pszavával véget vetett a Ferencváros-Vasas mérkőzésnek, talán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak ültem a Szentély sokat látott és átélt kopott székén, az agyam teljesen kikapcsolt, és ha mellettem a szurkolótársaim nem indulnak el, talán még mindig ott ücsörgök. Megpróbáltam felfogni, hogy mi történt, néhány pillanat alatt lelki szemeim előtt végigpörgettem a mérkőzést, szerettem volna kifogásokat találni, szerettem volna a kihagyott helyzetekre, a bí­róra, az égiekre fogni a vereséget, de hamar rájöttem, hogy a film mely lepereg előttem, nem is a Vasas elleni kezdőrúgással kezdődik.

Behunytam a szemem és pillanatok alatt az agyamban tűzgolyóként cikázó képek szégyenérzetet okoztak. Nem tartott sokáig, de amí­g felrémlett az őszi Újpest elleni vereség, majd a tavaszi Videoton elleni trauma, amit megspékelt a kiemelt mérkőzések elvesztésének a tudata, olyan állapotba kerültem, mint még talán soha. Nem akartam tovább a Szentélyben maradni. Erőteljesen ráparancsoltam az agyamra, hogy hagyja abba a szégyenérzetem fokozását, ne engem büntessem azzal, hogy szinte megfojt a reményvesztéssel. Belefáradtam és meguntam, hogy minden katartikus vereség után keressem a reményt és a magyarázatot.

Eljutottam odáig, hogy már nincs remény és nincs is magyarázat. Nem fogytak el, csak érvényüket vesztették. Mert pénteken este, a szurkolókat kivéve, akiknek közük van a mai Ferencvároshoz szégyent hoztak a dicső múltunkra. Szégyent hoztak azokra, akik honlapunk bannerjén keresztül figyelik és óvják azt, amit ők hoztak létre és amiért százezrek rajonganak. Jelen pillanatban a szégyen annyira fojtogat, hogy az előbb abbahagytam az í­rást és elmentem zuhanyozni, hátra le tudom mosni magamról. Nem sikerült. Annak ellenére sem, hogy a végén már hideg ví­zzel csapattam magam. Tudom azt is, hogy túl fogjuk élni, de most óhatatlanul, de folyamatosan bennem motoszkál Milan Kundera mondata: „Nem azért szégyenkezünk, mert hibát követtünk el, hanem mert megaláztatásunkat mindenki látja.”

Ahogy az előbbi mondat motoszkált a fejembe váratlanul azon kaptam magam, hogy dühös vagyok. Dühös vagyok saját magamra, mert szurkolóként ismét úgy próbálom levezetni az indulataimat, hogy önsajnálatba burkolódzom. Ennek most véget kell vetni, ez í­gy nem mehet tovább! Miért a szurkoló érezze rosszul magát, miért az, aki több száz kilométert autózik, buszozik, aki már csak szombaton ér haza, de akinek reggel már munkába kell mennie? Miért a szurkoló érezze rosszul magát egy újabb kudarc, egy újabb megaláztatás után?

Vajon mikor kapunk magyarázatot a kérdéseinkre? Nem tanáriasat, hanem őszintét. Mikor tudjuk meg, hogy miért kell rosszul érezni magunkat a bőrünkben, miért kell történelmi kudarcokat elviselni és vajon miért felejtett el az egész csapat tavasszal játszani? Mert amit mostanság a pályán művelünk, annak semmi köze a Ferencvároshoz és nincs sok köze a focihoz sem. Egy rosszul kivitelezett iparos munka, szakmájukat nem éppen felsőfokon űző játékosokkal. Ehhez jön még Prukner László, aki minden bizonnyal valamit nagyon elrontott a télen. Tudom, óvatosan kell bánni az ilyen jelzőkkel, de most engedtessék meg nekem, a szurkolónak, hogy véleményt formáljon. Mert ahogy csapat nélkül nincs Ferencváros, úgy szurkolók nélkül sincsen csapat. És csapat sincs edző nélkül.

Vagyok már annyira idős, hogy emlékezzek azokra az időkre amikor Novák Dezsőnek, Nyilasi Tibornak és Varga Zoltánnak is mennie kellett, pedig ők olyan eredményeket értek el melyekre örökké büszkék lehetünk. A középszerűség, az egyhangúság ideje lejárt. A magyarázkodásnak meg semmi értelme, mert a tények sokkal makacsabbak annál. Akinek évtizedek óta zöld-fehér a lelke, az érti meg igazán, hogy ki lehet kapni, de egy Ferencvárost soha nem szabad megalázni. A megalázásból meg kijutott nekünk az idén. Nem akarom ismét felsorolni, mert a gondolata is fájdalmat okoz, de mindenki tudja melyik meccsekről beszélek.

A szurkoló életébe is eljöhet az a pont, amikor felkiált: ez í­gy nem mehet tovább! Nem akarom a hitemet is elveszteni, nem akarok tovább részese lenni a szenvedésnek. Besokalltam, elegem lett abból, hogy megalázva érezzem magam a Szentélyben, elegem lett abból, hogy nem látom a csapatomat a pályán és elegem lett abból is, hogy nem látom magát a Ferencvárost. Ezek után van még kiút? Minden bizonnyal igen, hiszen továbbra is van lehetőségünk arra, hogy a dobogón végezzünk. Ahhoz persze nagyon kevés ez a játék és nagyon kell az ellenfelek gyengesége is, de a lehetőség adott.

Csak már abban nem vagyok biztos, hogy ezt a célt a jelenlegi szakmai irányí­tás mellett is eltudjuk érni.

– lalolib –