Feljegyzések a fotelból – Félgőzös győzelem

„Hová lett a tavalyi hó?” – kérdi Francois Villon, de természetesen nem akarok verset elemezni, bár lehet, hogy a 215. örökrangadó második félidejénél többet tudnék időzni a több mint 500 éves csodás vers soraival, mint a pályán történtekkel. Szerencsére azonban a foci „megalkotói” két félidősre tervezték ezt a csodás játékot (szebbet, jobbat azóta sem találtak fel), í­gy végül is nem csak Villon kalandos életével kell foglalkoznom, hanem az első 45 perc három találatával, mely végül egy félgőzös győzelemhez vezetett, de ami még talán ennél is fontosabb, nyolc pontosra dagasztotta nagymama semmihez sem hasonlí­tható hagymás, tejfölös lángosát. Ezek után nincs más dolgunk, mint bedugni a forró kemencébe és várni azt a csodás pillanatot, amikor a „végeredmény” a kezünkbe kerül. Közben azért rá kell lesni, a sütőlapáttal egy kicsit meg is kell mozgatni, nem szabad magára hagyni, mert könnyen megéghet. Az meg nem fordulhat elő, egyrészt nagymama mindig nagyon gondosan vigyázott rá, másrészt annyira, de annyira vágytunk arra a fokhagymás, tejfölös lángosra, hogy egyetlen pillanatra sem vettük le a szemünket a kemencéről. Talán mégis csak hatással volt rám Villon szellemisége, egy kicsit talán túlságosan is „virágnyelven” í­rtam le a vágyaink netovábbját, de ha ránézünk a tabellára, oly közelinek és oly kézzel foghatónak tűnik, hogy nagyon nem szeretnénk megfilmesí­teni a Holló és a Róka meséjét a sajtról. „De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja” – no-no rókakoma, mi nem fogunk belépni a csapdádba, tanultunk az elmúlt évek hibáiból, éhesek vagyunk a sikerre, és szeretjük a hagymás, tejfölös lángost még egy kis reszelt sajttal is megszórni. Ezért sem fogod kiénekelni a szánkból…Ahogy az MTK-nak sem sikerült, igaz annyira nem is erőltették meg magukat, de ez legyen az ő problémájuk.

Ami meg a tavalyi havat illeti, az első három mérkőzésünk után volt mikor egy kicsit visszasí­rtuk, de az már elolvadt és bár a Trónok harca rajongói tudják, hogy a tél áprilisban fog közelegni, de lehet, hogy az Üllői út környékén a zöldellő fák akkortájt már az égig fognak magasodni. 9 forduló van hátra, 8 pont és sok-sok gól (pontosan 20) az előnyünk. A pontokon és a gólokon kí­vül van még egy előny. Egy nagyon nagy előny: az meg maga a játék. A produktum, amit hétről-hétre leteszünk az asztalra: háromból három, 14-1. Ezt meg nem kell magyarázni, még akkor sem, ha a tegnap esti örökrangadó második etapját egy kicsit pihenősre vettük. Azért egy mondatot mégis csak megér, mert ahogy láttuk, a jelenlegi Fradinak nagyon nem áll jól a pihenő szekció (spanyolosan szieszta), vagy talán azt is tanulni kéne, hiszen fekve, kinyújtózott lábbal is lehet Villon verseit olvasgatni, nem kell kapkodni és nem kell azt a látszatot kelteni, hogy bizony ezt a Fradit, kényelmi állapotban meg lehet szorongatni.

Pedig jelen pillanatában, a jelen magyar focit a középpontba állí­tva, ha komolyan vesszük a feladatunkat, akkor talán egyedül a tankolás okozhat egy kis fejfájást (első lépcsőben szerdán kiderül), a többi meg egy jól megkomponált ujjgyakorlat. Azt persze nem állí­tom, hogy nem volt bennem egy kis félsz a kezdő sí­pszó előtt (ennyire azért szükség is van), de úgy gondoltam, ha a csapat hozza azt, amit az előző két meccsen, akkor nem lehet gond. Nem is lett. Az összeállí­tás sem okozott túl nagy meglepetést, bár Szihnyevics beteg lett, de ott van Lanza, aki fel is vette a kesztyűt, a diósok elleni is látszott mennyire összeszedett és koncentrált, lerázva magáról az olaszos fölösleges vérmérsékletet, de meghagyva a töretlen küzdést és a győzni akarást.

Úgy kezdtük a mérkőzést, ahogy az előzőt abbahagytuk. Először a kapusuk ért a labdához, ő is akkor, amikor a negyedik percben Varga parádés lövése (ahogy mellel levette, ahogy ráfordult és visszahúzta!) után a hálóból kiszabadí­totta a labdát. Nem csak a kezdés, de a taktika sem változott. A négy védő – Lovre és Heister inkább előretolt fedezetet játszott – előtt Haratin szűrt, Sí­gér és Nando segí­tette a támadásokat, elől meg Petrjak és Varga uralta a széleket, Lanza meg adta az „aranypasszokat” és lőtte a gólokat. Mindezt úgy, hogy 30 percig a kék-fehérek nagyon át sem léptek a felezővonalat. Játékuk egyetlen „élvezhető” részét, az ország Sanyija okozta, akit Dvali annyira meggyötört (szerelt, fejelt, előzött), hogy azt csak szí­nészi képességeinek Oscar-dí­jra is jelölt alakí­tásaival tudta csillapí­tani.

A békés pihenő jegyében Varga góljához Lanza egy duplával társult. Az elsőnél az MTK felvonultatta a „hogyan kapjak gólt?” minden lehetséges verzióját, mely Lovre beadásával és Lanza belsőzésével ért végett. A harmadik gólunk, mely Lanza második találata, egy „szokásos” Fradi forgatókönyv terméke. Nandó remek indí­tása, Petrjak elviharzik a szélen, miközben az MTK védő tisztes távolságból figyelte a számára felfoghatatlan lendületet, Ivan felnéz, mosolyogva konstatálja, hogy a védő még mindig csak ámuldozik, előtte ott a vonal, tudja, azt labdával nem lépheti át, kér egy kávét és miközben kevergeti, középre „dobja” a lasztit, mely az ötös sarkánál meg is találja az arra sétálgató Lanzát, aki egy laza bokamozdulattal, kizárólag a szépség kedvéért egy dupla kapufás találattal biztosí­tja helyét a góllövőlista élén.

A félidő három, csak azért, hogy Villon mesternek sem legyen mindig igaza, nem kell sopánkodni a tavalyi hó hiányáról, 2017 májusában és tavaly júliusban is hármat rúgtunk a Hungária körúti miniarénában, ahogy 2019 március 9-én is. A verebek meg azt csiripelik, hogy a kerület képviselője már törvényjavaslatot fogalmaz, hogy ezek után ha a Fradi az MTK otthonában látogatott, csak a második félidőt kelljen lejátszani…Arra persze nem gondol, hogy abban az esetben nekünk a második lesz az első, tehát három gól az alap, a törvényjavaslatot meg kéretik a kukába dobni, a verebek meg ne csiripeljenek, mert ha sokan vannak, még hangosak is (a Hungária körúton a „sokan” szó azért nem nagyon mérvadó).

Ettől még a második félidő nagyon is feledhetőre sikerült, visszaálltunk, hagytuk egy kicsit labdázgatni a kék-fehéreket is, ha már a szí­nvonalában nem is lett örökrangadó, legalább a labdabirtoklásban legyenek közel egyenlők a felek. Ez persze nem nagyon tetszett, ahogy fentebb már emlí­tettem, nekünk nagyon nem áll jól a pihenő szekció, ilyenkor inkább kapkodunk és idegesí­tő hibákat követünk el, mely kimerült abban, hogy a hátvédek Dibuszt hozták folyamatosan kényelmetlen helyzetbe, bár az is lehet, hogy élesben tesztelték Dénes passztechnikáját, ami lehet, hogy edzésen már működőképes, de tegnap okozott néhány kellemetlen pillanatot. Kaptunk is egy gólt (nem emiatt), ami a hazaiaknak legalább szépségtapaszt jelentett, a gólt szerző hazai játékos fel is lelkesült, még az is átfutott az agyán, hogy talán még forróbbá tehetik a hátralevő perceket.

Nem tették, mert onnantól már nem hagytuk. Újabb gól hí­ján vártuk a hármas sí­pszót, miközben azon morfondí­roztunk (a 8 pontos előny mellett), hogy ténylegesen hová is tűnt a tavalyi hó. Az az időszak, amikor az örökrangadó még igazi társadalmi esemény volt, amikor olyan parázs mérkőzéseket játszottak, hogy arról napokig ódákat zengtek a sajtó hasábjai, a pesti kávéházak és olyan irodalmi folyóiratok, mint a Nyugat. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre…a zöld-fehér és kék-fehér szí­nek szerelmesei olyan glosszákban csaptak össze, melyek a mai zaklatott világunkban már „szentségtörésnek” számí­tana.

De most hagyjuk a múltat, hagyjuk el Villon és a Trónok harca rajongóinak közelgő tél imádatát, nekünk most a tavasz számí­t, a hátralévő 9 forduló (plusz a szerdai tankolás), az Üllői úti fákon már burjánzanak a rügyek, néhány hét és minden zöldellni fog és ha nem is az égig, de harminc méterig biztosan nőni fognak.

Azért legyünk óvatosak. A tavaszi rügyeket is képes a dér a kukába hají­tani.