Feljegyzések a fotelból – Férfias döntetlen

Amikor Bede játékvezető kartárs a 92. percben lefújta a Videoton elleni mérkőzést, elégedetten dőltem hátra a fotelomban. Mivel a fotelem közel hatvan éves darab és közel száz kiló, elég masszí­van helyezkedik el a szoba közepén. Bejáratott darab, úgy körül tud ölelni, hogy néhány laza perc után már mély álomba szoktam szenderülni és általában egy agyament reklám szignál vad kalapálása riaszt fel. Ilyenkor jön a távirányí­tó és az OFF gomb. Talán most is ez a békés szunyókálás várt volna rám, ha egy önkéntelen mozdulattal nem emelem a szemem elé a tenyerem.

Nem volt izzadt. Megérintettem a karfát, és az sem csúszott meg a kezem alatt. Ez a tény meg hirtelen nagyon elkezdett bosszantani. Tán nem izgultam végig a meccset? Tán nem dobolt vadul a szí­vem a koponyám tetején a kihagyott Videoton helyzetek láttán? Vajon mi történt velem? Mert sok mindent lehet mondani a bajnokesélyes otthonában ví­vott mérkőzésről, csak azt nem, hogy nem volt egy férfias küzdelem. Helyenként már az ókori római gladiátorcsatákat idézte a mérkőzés. A Videoton megpróbálta játszani a játékot, mi meg sikerrel széttördeltük azt. A Videoton megpróbálta a labdát a kapunkba gyömöszölni, de nem számolt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ott egy igazi hálóőr tanyázik, akik helyenként olyan parádés mozdulatokkal lopta le a labdát a csatárok lábáról, hogy azok már azt kezdték hinni, hogy Megyei Balázs személyében egy modernkori Arséne Lupin borzolja az idegeiket.

Amikor a briliáns tolvajon keresztül eljutottam Megyeri Balázshoz, egyből megértettem, miért is nem volt izzadt a tenyerem. Ritkán szoktam elragadtatni magam egy-egy játékos teljesí­tményétől, hiszen meggyőződésem, hogy a foci egy csapatjáték, de amit Balázs produkált ezen a mérkőzésen, az végérvényesen kiemelte őt a „tehetséges játékos” elcsépelt kategóriájából.

Egy fecske ritkán csinál nyarat, esetleg csak akkor, ha a többi unja a repülést és inkább ott marad, ahol telelt. Ezért sem lehet egyedül Balázs dicsőségének minősí­teni a pontszerzést. Ahogy az előbb í­rtam, a foci mégis csak csapatjáték és ahhoz, hogy egy kapus magabiztos lehessen, előtte olyan játékosoknak kell felsorakoznia, akik a lehetőségekhez képes minimálisra csökkentik a kapus megpróbáltatásait. Ebben meg nem voltunk rosszak. Főleg a Tutorics-Dragóner-Doherty hármas „ölte” kí­méletlenül a rárontó hazai támadókat, akik egy idő után már úgy megunták a fölösleges harcot, hogy a 70. percből kezdve elfelejtettek helyzetet kidolgozni.

Ehhez persze az is kellett, hogy Mezey mester lehozza a legveszélyesebb csatárát, és helyette beküldje a volt „emtékás titánt„ akinek mimóza lelke elég nehezen viselte a férfias játékot. Mivel az utolsó húsz perc igazán érdekfeszí­tő esemény nélkül zajlott le, lehet, hogy Megyeri Balázs mellett, ez is oka volt annak, hogy száraz maradt a tenyerem. Persze igazságtalan lennék akkor, ha nem emlí­teném meg, az izzadság nélküliségnek oka volt az is, hogy sajnos nekünk sem volt egyetlen olyan helyzetünk sem, ami után úgy szoktam markolászni a fotel karfáját, hogy nem csak a kezemből, de a hatvanas éves tölgyfából is ví­z fakadjon (ez azért egy kicsit túlzó megállapí­tás volt).

Ettől függetlenül azért a mérkőzésnek voltak egyéb kellemes és kellemetlen pillanatai is. A kellemest könnyű megí­rni, hiszen végül is egy olyan csapat otthonában szereztünk egy pontot, mely jó nagy adag XXX (nem í­rhatok mást, mert vasárnap még kampánycsend van) támogatással az európai mezőnybe vágyakozik. Van pénz dögivel, annyi csatárjuk van, mint nekünk védekező középpályásunk, és még sem tudták legyűrni a bajnokság nyolcadik (a döntetlen után már a hetedik) helyezettjét. És most próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy ez a csapat épp a Ferencváros, mely bármilyen állapotban is van, ellene nem mehet biztosra egyetlen csapat sem. Ha sikerül kikerülni ezt a tényt, akkor elég szomorú jövőképet festhetnek maguknak Fehérváron. Mert van pénz, van doktor a kispadon, vannak csatárok, de ezek í­gy együtt sem érik el azt a szintet, mellyel labdába lehet rúgni Európában (de ez most legyen a magyar foci gondja).

Most jönnének a kellemetlenségek, de ezek felemlegetéséhez most igazából nincs kedvem. Nem azért, mert vannak olyanok, akik szerint az nem Fradista, aki kritikát fogalmaz meg a csapat teljesí­tményével szemben. Ez a butaság soha nem tartott vissza és ezután sem fog, de most inkább struccot játszom és homokba dugom a fejem. Ezért meg a száraz tenyerem a hibás, mert az mégis csak dühösí­t, hogy úgy álljak fel a fotelból, hogy ne kelljen gyorsan a zuhany alá állnom ahhoz, hogy emberekkel érintkezhessek.

Ráadásul pénteken egy olyan derbi jön, melyre már holnap reggeltől készülni kell. Egy olyan derbi, mely alapjaiban változtathatja meg az egész éves teljesí­tményünket. Egy olyan derbi, mely nélkül egy Fradista soha nem érezhette volna át, hogy mit jelent a zöld-fehér sálat a magasba tartani és több ezer torokkal együtt énekelni a „Hajrá, Fradi!-t”! Mert ott biztosan nem marad majd szárazon a tenyerem.

Pedig az is egy férfias küzdelem lesz!

– lalolib –