Feljegyzések a fotelból – Igazságos „tiki-taki”

A tegnap esti El Clásico után megnézni egy mérkőzést nem a legkönnyebb feladat. Még akkor sem, ha az egyik csapat éppenséggel a szí­vünk egyik fele, mely nem csak azért dobban, hogy életet leheljen belénk, hanem azért is, hogy megőrizze és tovább vigye a örökké bennünk élő 3E üzenetét. Ráadásul péntek este belenéztem a lilák meccsébe is, a nézőtéren voltak vagy ötszázan, de a tegnapi 5 mérkőzésen sem voltak 7 ezren, miközben a Bernabéu Stadionban 81 ezren szurkolták végig a spanyol „örökrangadót”. Ha ehhez hozzávesszük a mindenki által ismert spanyol-katalán ellentétet óhatatlanul is a román-magyar ugrott be először, teljesen más előjellel. Madridban nem voltak üres szektorok, nem foglalkoztak az ellentétekkel, csak a focival. Tudom, ott van pénz bőven és a spanyol fővárosban hazánk lakosságának harmada él, de akik jól ismerik labdarúgásunk történelmét azok tudják, voltak idők amikor a magyar pályákon is teltházas meccseket rendeztek… és még foci is volt javából. De most hagyjuk el Madridot, hiszen nekünk ma Debrecenbe kellett mennünk és nem azért a bizonyos pulykakasért, hanem győzelemért. Titokban reméltem, hogy csak a kocsis ketrecéből fog kiugrani a kakas és nem a mi tarisznyánkból fog kiesni a három pont. Pedig elég jól ismerem a két csapat debreceni statisztikáját, mely szerint az eddigi 40 Debrecen-Fradi mérkőzésből mi csak 10-t nyertünk meg, mely a Fradi dicsőséges múltjában is „elrettentő” példaként szerepel.

Sajnos az elrettentés példáján nem sikerült javí­tanunk, de nem is rontottunk rajta. Ebből meg csak döntetlen jöhetett ki, mellyel valószí­nűleg mindkét csapat elégedett is lehet. Pedig számunkra jól indult a mérkőzés. Arra lehetett számí­tani, hogy hazai pályán a Loki megpróbál majd nekünk esni, de ebből nem valósult meg semmi. Lehet, hogy a hazaiak tartottak a Fraditól, vagy bevált Doll mester taktikája? Jól zártuk le a széleket, ezért a Loki megpróbálta középen erőltetni a támadásokat, de Sidibe sérülése miatt nekik sem volt középcsatárjuk, í­gy ezek a próbálkozásokat a védőink, Pavlovic vezetésével minden gond nélkül megtudták akadályozni.

Böde sérülése miatt nekünk sem volt „valódi” középcsatárunk, elől Ugrai kiugrásokkal próbált zavart kelteni, melyhez Lamah is rendszeres csatlakozott, í­gy bár nem volt nagy iram, de simán átvészeltük az első negyedórát. Ráadásul jött egy zseniális Gera passz (melyhez egy hazai csatár szerencsétlenkedése kellett), mely után Ugrai úgy hagyta faképnél Mátét, mint Usain Bolt szokta vetélytársait 100 méteren. A gólunk után sem tudott a Debrecen felpörögni, bár volt két veszélyesnek tűnő helyzetecskéjük, de ugyanannyit mi is letudtunk tenni az asztalra, sőt ha Lamah a jobb alsó sarkot választja, akkor magabiztos előnnyel vonulhattunk volna az öltözőbe. Így sem volt rossz és bár az iram és szí­nvonal elmaradt a vártaktól, de az egygólos vezetésünk birtokában ez a megállapí­tás el is vesztette az értelmét.

Ettől függetlenül a szünetben eszembe jutott az El Clásico első 45 perce, de utána egyből felrémlett a második is, amikor is a Real ritmust váltott és szó szerint a földbe döngölte Messiéket. Az várható volt, hogy a Loki is megpróbál ritmust váltani, de számomra akkor is érthetetlen az a 15 perc, ami alatt fordult a kocka. Szinte nem is volt nálunk a labda, mintha a középpályások elfáradtak volna, elől meg egyetlen egy labdát sem tudtunk megtartani. Mondhatnánk, hogy ezek után törvényszerű volt a Loki fordí­tása, még sem értem, hogy miért is álltunk annyira vissza, vagy a hazaiak miért is tudtak annyira dominálni abban a kritikus 15 percben. 1:2 után azt hittem, hogy vége, de nem vettem számí­tásba azt, hogy nem a Real-Barca meccsét látom, hanem egy magyar bajnokit.

Ebből meg következett a mérkőzés következő lépése. A Debrecen visszahúzódott, a Fradi pedig elkezdett támadni. Ehhez persze kellett Doll két cseréje, Busai és Lauth beállí­tása jó húzásnak bizonyult. Jött is az egyenlí­tés, amit éppen a cserék „hoztak” (vagy inkább harcoltak) ki. Igen ám, de hátra volt még 10 perc! Az egyenlí­tésünk után fordult a kocka, mi álltunk vissza és a Debrecen próbálta megszerezni a győztest gólt. Ami szerencsére nem következett be (és nem is lett volna igazságos), de vajon miért is alakult ki a második félidő tiki-takija? Itt persze nem a Barcára és a Bayernre oly jellemző játékstí­lusra gondolok, hanem arra a „váltógazdaságra”, mely jellemezte a második félidőt. Mert felvetődik bennem, hogy vajon milyen mérkőzés kerekedett volna ki ha mindkét csapat 90 percen át úgy próbál játszani, hogy nem akarja mindenáron védeni a megszerzett előnyt?

A választ tudom és bár egy kicsit esetlen a hasonlat, de az El Clásico-n ezt a megoldást láthattuk. Tudom, nagyon messze (fényévekre) vagyunk a „klasszikus” rangadók szí­nvonalától, de megpróbálni, talán még lehetne. Mert enélkül nem csak a Fradi vagy a Debrecen nem fog még nagyon sokáig csatlakozni Európához, de a magyar foci sem fog kitörni abból a kátyúból, melyből talán már minden menekülő utat elzártunk magunk elől. Tán elégedetlen vagyok a pontszerzéssel? Természetesen nem erről van szó. Annak ellenére, hogy ha nem alusszuk át a második félidő elejét, győzhettünk volna, de az egy pont í­gy sem rossz eredmény Debrecenben. Magunk mögött tartottuk a Lokit, de elszalasztottuk annak a lehetőségét, hogy megelőzve a Dózsát és a Diósgyőrt, pontszámban felkapaszkodjunk a dobogóra.

De ne legyünk telhetetlenek és ne felejtsük el azt sem, hogy ha a Loki nem áll vissza a vezetése birtokában, most egy „siralmas” fotel jelentkezne. Így meg egy kicsit lehet örülni, lehet nyugodtan példálózni az El Clásico-val és még a magyar foci hiányosságait is úgy lehet emlegetni, hogy az valójában nem fáj annyira. Mert Real-Barca ide vagy oda, néhányan még mindig szeretjük a magyar focit, benne a szí­vünk „felével”, a Fradival. Ezt annak tudatában í­rom, hogy tudom mi történik a pályán kí­vül, hogy a meghirdetett bojkott miatt (kivéve a debreceni „gyevi bí­rót”, aki elfelejtette közzé tenni a hirdetményt) alig volt néző a mérkőzéseken.

Jövő héten a Paks jön hozzánk, közte Kispesten kell kiharcolni a magyar kupában a továbbjutást. Mozgalmas hét, jó lenne továbbjutni és hazai pályán legyűrni a paksi legényeket. Ha ez sikerül, a debreceni pontszerzésünkre is jobb szí­vvel fogunk emlékezni.

Azért a szombati El Clásico-t egy ideig biztosan nem fogom elfelejteni.