Feljegyzések a fotelból – Itt a vége, fuss el véle…

Vége van, a függöny legördült… – bármennyire is szeretem Ady Endre Finita versét, de a jelenünk nem ad rá okot, hogy tovább idézzem a keserédes sorokat. Voltak idők, nem is olyan régen, amikor ha emlékeim nem csalnak, a teljes első verszakot idézhettem…és idéztem is. De azok az idők elmúltak, új és szebb szelek fújdogálnak az Üllői út felett, ahol újra nőni kezdtek a fák. Még nem az égig, ahhoz van még néhány lépcsőfok, de az esélyét megteremtettük. Három évvel ezelőtt is adva volt minden, 21 ponttal nyertük a bajnokságot, akkor is azt hittük, hogy miénk lesz Európa, de végül keserves csalódás lett a vége. De most hagyjuk a sopánkodást! A 2018-19-s bajnoki szezon a zöld-fehér boldogságot hozta el és ha nem is 21 ponttal, de 13-al simán nyertük a bajnokságot. A harmincadikat, a harmadik csillagot. A pontelőny „megerősí­téshez” jön még néhány apróság: mi lőttük a legtöbb, mi kaptuk a legkevesebb gólt, és ami már a Mount Everest csúcsait döntögeti, az a gólkülönbségünk már-már „pofátlan” mivolta. Utánunk 5 csapatnak van még pozití­v különbsége, és bár matekból mindig is csapnivaló voltam, de összeadni még tudok (azért mellettem van a számológép): 44 góllal tudott 5 csapat többet lőni mint kapni – nekünk 45 van! Ez persze mutathatja a bajnokság gyengeségét, de mutathat erősségét is, kinek-kinek a saját fantáziájára van bí­zva, hogy vajon a 12 csapatos lebonyolí­tás mennyire növelte meg a magyar foci erejét. Nehéz elmenni mellette, mert szinte minden mondatom után bevillan a július első hete, mert bár számomra (és sokunk számára) a harmadik csillag megszerzése volt az elsődleges, de ha megint ripsz-ropsz kizuhanunk Európából, akkor úgy járunk mint Jolly egérke, aki könnyen bejutott a nyitva hagyott hűtőbe, a sajtot is megtalálta, de óvatlan volt, nem figyelt, az ajtó becsukódott és kinyitni már nem tudta. Aki ismeri a történetet az tudja, hogy végül is sikerül kimenekülni a slamasztikából, de ahogy Virág elvtárs monda, az élet nem egy habos torta és nem is egy Hollywoodi történet, a sikerért, az előrelépésért nagyon meg kell dolgozni. Az első körben ez sikerült, a fegyelem, a precizitás, a lendület és a helyenkénti jó játék meghozta a sikert és most tényleg ne nézegessük a jövőbelátó masinába, élvezzük ki a jelent. A csapat, a szakvezetés és a szurkolók meg is érdemlik.

A bevezetőben, a bajnoki csúcsok között, szándékosan nem emlí­tettem még egy „koronát”, mert annak megszerzése legalább kötődik a tegnap délutáni, utolsó bajnoki meccsünkhöz, melynek más tétje már nem maradt. Persze kikapni nem szabadott, és ügyelni kellett arra is, hogy olyanok is pályára léphessenek, akik bár egész évben ott ültek a kispadon és fontos láncszemei voltak a sikernek, de ahhoz, hogy „tényleg” magyar bajnokként vehessék át az arányérmet, pályára kellett lépniük. Hiszen Holczer Ádám és Varga Ádám végigdolgozta a szezont, kupa- és felkészülési meccseken őrizték is a Fradi hálóját, de bajnokin a 32. fordulóig nem léptek pályára, ami elsősorban Dibusz Dénes érdeme, aki egész évben nagyszerű teljesí­tményt nyújtott. Ráadásul ha igazak a pletykák, akkor jön „valaki” a Honvédból (személy szerint nem a szí­vem csücske), ami azt is jelentheti, hogy Holczer tegnap húzta magára utoljára a Fradi szerelését. Rajta kí­vül lesz még távozó! (remélem nem!), de róla egy kicsivel később.

De mielőtt meglovagolnánk az este hurrikánná terebélyesedő érzelmek hullámait, néhány mondattal intézzük el a Felcsút elleni záró fordulót, melynek egyetlen tétje volt igazán, az pedig Davide Lanzafame gólkirálysága. Gólkirályként érkezett a Fradihoz és bár a szezon alatt neki is „meggyűlt a baja” saját olaszos stí­lusával, de végül is 28 bajnoki meccsen lépett pályára és a tegnap félig akciógóljával tizenhat találatig jutott, mely társbérletben, újabb gólkirályi cí­met jelentett számára és természetesen a Fradi számára is, hiszen a csapat jó teljesí­tménye nélkül Davide sem érhetett volna fel a csúcsra. A végül is döntetlennel záruló meccsről kb. ennyit érdemes elmondani. Lejátszották, volt néhány számomra érthetetlen kakaskodás, egy-egy gól mindkét oldalon, majd jött a hármas sí­pszó és onnan kezdődhetett a harmadik, „végső” fieszta, mely az öröm, a könnyek, a meghatottsága és búcsú keserédes pillanatait vegyí­tette össze.

Csak a tévé képernyőjén keresztül láttam, ott sem mindent, mert néha a könnyek erősebbek voltak a látóidegemnél. Az örömkönnyeken már túl voltam az utolsó két hazai meccsen, tegnap este más miatt érzékenyültem el. Ez még hatvanévesen sem szégyen, főleg akkor, amikor a jelen Ferencvárosának „nem is tudom hogyan nevezzem” egyénisége, Böde Daniba is bent ragadt a szó, amikor több ezer torokból zeng a „Maradj Dani!”, amikor az egész csapat körbefogja és vigasztalja a „100 kilós vagyok…” nagy mackót, aki az elmúlt hét évben 297 dí­jmérkőzésen lépett a pályára, melyből 200 volt bajnoki, és összesen 131 gólt termelt, benne 89 bajnoki találattal. És ezek csak a számok, melyek sokat mondanak, de nem eleget. És főleg nem a lényeget, amit Dani az egyéniségével, az őszinteségével, a vagányságával, a Fradizmusával, az erejével vitt a pályára és sugárzott át a szurkolók felé. Felejthetetlen pillanatok voltak és ha Dani tényleg az „eszére” hallgat és nem a szí­vére és a szurkolók szeretetére, akkor talán egyszer megpróbálom megfejteni Böde Dani titkát. Remélem, erre néhány héten belül még nem kerül sor.

Dani, maradj velünk!

Nem akarok a bajnoki szezon záró mérkőzése után egyből évértékelésbe kezdeni, de magáról a meccsről túl sokat nem lehet mondani, vagyis lejegyzetelhetném a 90 perc történéseit, de az valószí­nűleg nem érdekelne már senkit. Így nem maradt más hátra mint búcsú a szezontól, az értékelés még várhat, most a megérdemelt pihenő következik, majd eldőlnek a „sorsok”, biztosan lesznek új igazolások is, néhány hét itt a sorsolás, melyhez jó lenne igénybe venni Fortuna kegyeit. Sűrű és izgalmas nyarunk lesz.

Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe – szól a gyerek mondóka, de mi tudjuk, és szeretnénk is tudni, hogy mit is jelent az erdő közepébe jutni.

Viszlát 2018/19. Köszönjük Bajnokcsapat!