Feljegyzések a fotelból – Két Fradi gól döntetlent ért

Nem böngésztem végig az adatbázisunkat, de talán nem lövök nagyon mellé azzal a megállapítással, hogy labdarúgásunk történetében kevés olyan csapat van, mellyel hat idegenbeli mérkőzéssel a hátunk mögött, mumusként tekintenénk. Felcsút, mint mumus? Elég viccesen hangzik, hiszen mégis csak egy alig kétezres faluról van szó, bár fociügyben nem ismernek lehetetlent. Ehhez jön még, hogy Rebrov mester amióta a Fradi kispadján ül, egyedül a Felcsút ellen „nyeretlen”, melyre még rápakolhatunk egy lapát bosszúvágyat is az őszi kissé megalázó vereség miatt, amit bár az európai szereplésünk miatt egy nagyon tartalékos csapattal szenvedtünk el, elviselni nem volt egy könnyű menet. A Szentélybeli visszavágó sem sült el túl fényesen, pedig vezettünk már kettővel, mégis iksz lett a vége. Ezek után nem volt meglepő, hogy a különböző szurkolói fórumokon kóla és sör helyett (keverve nem az igazi) vért ittunk, pezsgett bennünk a bosszúvágy, amit még élesebbre is fent az a tudat, hogy a benzinkút paksi „pontszerzése” után egy győzelemmel 11 pontra növelhettük volna az előnyünket. Hét fordulóval a vége előtt már kopogtatni sem kellene a bajnoki ajtón, az magától is kinyílna. Azt is tudtuk, hogy nem csak a „csúti átok” miatt lesz nehéz begyűjteni a három pontot, hanem azért is, mert Hornyák Zsolt elég jó kis csapattá formálta az akadémistának éppenséggel nem nevezhető felcsúti alakulatot. Erre jött még az is, hogy miközben a hazaiak alaposan rákészülhettek a mérkőzésre, hiszen nekik ez az első pályára lépésük a bajnokság folytatása óta, míg a mieink lábában és fejében már 180 perc munka duruzsolt. Mondhatnánk rá, hogy ősszel megszokhattuk a kettős terhelést, valamint a kispadunk is lehetőséget adna a rotálásra, de mindkettővel van egy kis bibi.

A szombat/szerda/vasárnap-i terhelésbe a vírus rondított bele, a két hónapig alapjáraton tartott izmokat nem könnyű egyből turbó fokozatba kapcsolni, ami nem csak „magyar” specialitás, elnézve néhány német bajnokit, ott sem top-bajnokságra jellemző mérkőzésekkel indult a vírus utáni élet. Erre senki nem volt felkészülve, erre senkinek nem volt receptje, de örüljünk annak, hogy nálunk legalább már pattog a labda, sőt a hétvégétől már katonás rendben néhány száz szurkoló is tiszteletét teheti a lelátón. Ami a Fradit kivéve a többi pályán nem okoz túl nagy problémát, de a Szentélyben már nem lesz egyszerű a megoldás, kíváncsian várom, hogyan oldja meg jövő vasárnap (szintén 21:00 óra – agyament időpont!) a klub vezetése a beléptetést. Az is előfordulhat még, hogy a héten újabb „közlemény” lát napvilágot, de reményeim szerint erre még nem fog sor kerülni, hiszen bármennyire is szeretnék már a barátaimmal a lelátón szurkolni, még korainak érzem. A vírus még itt van köztünk, ne engedjünk a csábításának.

Azt tudtuk a felcsúti fellépésünk előtt, hogy Zubkov besárgult és azt is sejtettük, hogy Isael fog kilépni a szélre, de az meglepett, hogy Rebrov mester Somália csatasorba állítása mellett döntött. Szeretjük Somát, de még messze van attól amiért megszerettük, ráadásul ahogy már az elején írtam, elég népes a kispadunk és nem csak számszakilag, de tartalmilag is. Bár hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a téli igazolásaink eddig nem kaptak túl sok percet, pedig őket „egyből a kezdőbe” jelöltük. Itt Lódicora és Vécseire gondolok elsősorban, de ha hozzájuk soroljuk Skvarkát és Szihnyevicset, akik szintén csak epizódszereplők, a fentebb említett rotálás is csak lehetőség marad.

Lassan illene már rátérnem a késő esti 90 percre mely elég sok „érdességet” és főleg tanulságot hozott. A reggeli kávém szürcsölgetése mellett átnézve a NSO tudósítását majdnem megakadt a torkomon a finomság, amikor megláttam a mérkőzés statisztikáját. Tudom, nem az dönt el egy mérkőzést, de meglepett a labdabirtoklási fölényünk (70/30), mely gondolom a főleg a kiállítás után ugrott meg ilyen mértékben. Arra meg szent esküt is tettem volna, hogy kapunkat a felcsúti legények sokkal többször próbálták bevenni mint mi, azt meg különösen kételkedve fogadtam, hogy míg ők csak kétszer, mi háromszor el is találjuk a 7,32 méteres ketrecet. Persze tudom, a statisztika csak egy adathalmaz, a szemünk meg a valóságot mutatja…néha egy kis bárányfelhő kíséretében.

A szemünk meg arra emlékszik, hogy bizony számtalan meleg pillanatot éltünk át, a védelmünk (főleg a széleken) elég hézagosnak tűnt, Heistert akkor játszották át amikor csak akarták, de az is igaz, hogy a hátsó alakzat a középpályáról szinte semmilyen segítséget nem kapott. Az is gondot okozott, hogy Isael szélre vezénylésével nem volt olyan helyettes, aki fazont tudott volna adni a játékunknak, aki kiszolgálja Bolit sokforintos labdákkal. Soma igyekezett, szokásához híven a pálya minden szegletében feltűnt, de fazont nem tudott adni a játékunknak. Sigérnek sem sikerültek a próbálkozásai a támadások segítésére. Ezek persze nem jelentik azt, hogy alárendelt szerepben tetszelegtünk, vagyunk annyira jók és egységesek, hogy azokat a meccseken is behúzzuk, amikor nem nagyon megy a játék.

A felcsúti hármas is összejöhetett volna, Tokmac zseniális gólja után (számomra az év megmozdulása volt a labdaátvétele) egy kissé meg is roppant a hazai gárda, ha akkor jobban akarjuk a másodikat, talán sutba is dobhattuk volna az átkot. Helyette besegítettünk a felcsútiaknak azzal, hogy lőttünk helyettük egy gólt. Blazic – aki tényleg ritkán szokott hibázni – gyengén és rossz irányban próbált Déneshez fejelni egy labdát, Knezevic rá is csapott, beadása, mely lehet, hogy eltalálta volna az érkező csatártársát, de ebben Lovre megakadályozta, a labda útjába csúszott, de a lábáról nem az alapvonalon túlra pattant, hanem bevánszorgott a bal sarokba.

A második félidőt a jogos kiállítás határozta meg. Előtte volt 1-2 lehetősége a hazaiaknak, melegnek is ígérkezett a folytatás, de jött a „felmentő sereg” a holland védő személyében és sárgával a tarsolyában úgy rúgott bele Isaelbe, hogy mehetett is zuhanyozni, legalább nem volt gondja a távolságtartással. A felcsúti szűrő kiállítása annyira megrémítette a hazaiakat, hogy a hátralévő 20 percben totális sündisznóállásba vonultak, bízva abban, hogy talán ki tudják bekkelni az egy pontot. Szinte csak nálunk volt a labda, de csak helyzetecskéig és két Leo lövésig jutottunk. Akadozott a gépezet, emberelőnyben vártam, hogy Isael végre elfoglalja az igazi helyét, de maradt szélen, így továbbra sem volt olyan, aki fazont adjon a játékunknak. Az is igaz, hogy talán túl sokat is várunk a braziltól, néha jó lenne látni, hogy van helyettese a pálya közepén. Rebrov mester megpróbálta cserékkel frissíteni a csapatot, de ez sem segített.

Maradt a felcsúti iksz, mely a benzinkút pontszerzése (ezt a „faviccet” egyszer már elsütöttem) miatt nem okozott földrengést a tabellán. Továbbra is 9 pont az előnyünk, a kezdés előtt még el is fogadtam volna (főleg az első 45 perc után), de a kiállítást mégis csak jó lett volna gólra és 11 pontos előnyre váltani. Ahhoz egy kicsit tompák és fáradtak voltunk, amit az őszi menetelést felidézve nem könnyű elfogadni. Pedig van benne igazság és főleg meg is lehet érteni, hiszen senki sem lehetett felkészülve a járvány okozta állapotra, a több mint két hónapos kihagyásra, a bizonytalanságra. A tehetetlenség is ott dübörgött a fejekben, két hete még abban sem voltunk biztosak, hogy folytatódni fog a bajnokság. Elégedetlenek sem lehetünk, egy hét alatt három meccs, és bár voltak problémáink, de a megszerzett 7 pont mégis csak elfogadható még akkor is, ha a nekünk szurkolóknak egyetlen elfogadható eredmény létezik: a győzelem.

Ez most Felcsúton nem jött össze, de már látjuk a célfotót egy harmincegyes számmal, mely a mostani helyzetben a legfontosabb.