Feljegyzések a fotelból – Kritikus hármas

Most gondban vagyok egy kicsit. Ha a lefújás után rápillantottunk az eredményjelzőre, ott egy békésen villódzó hármas szerepelt a „hazai” oldalon, a vendégek térfelén egy nagy nulla, miközben a játékosok komótosan végigfutnak a pályán, ki-kiszaladva a szurkolók felé, akik felállva tapsolnak. Túl nagy lelkesedés nincs az arcokon, talán csak akkor kerülnek elő a mosoly görbéi, amikor Nagy Dominik egy szurkoló „invitálásának” eleget téve lekapta magáról a mezt és átlépve a „tiltott zónán” odaadja azt az új tulajdonosának, aki természetesen úszik a boldogságban és a könnyekben. Még sem érezzük oly lelkesen a győzelem mámorát, tapsolunk tovább, de nem zeng a Fradi-himnusz, de a „Szép volt fiúk!” sem. Egy igazi, zöld-fehér optimista szurkoló fel is szólal az agorában, bár nincs rajta szenetári tóga, de öblös hangja betölti a helyiséget. – Miért nem örültök önfeledten? Győztünk hárommal, gólt vágott Böde és Varga is, sőt az új fiú is betalált a végén, szegény Dibusz meg önmagát szórakoztatta a második félidőben, mert labdát csak távcsövön keresztül látott. Nem baltáztuk el, egy pillanatig sem volt esélye a Kövesdnek, a kisBognárnak is csak egy szabadrúgás jutott. – a mondókája után egy jóí­zűt kortyol még a söréből, majd belekapaszkodva a társába rákezd a Fradi-himnuszra. Mi meg bandukolunk kifelé, a győzelem ellenére elég gyorsan kiürül az Agora, a kijáratot elérve szidjuk egy kicsit a tervezők kezeit, akik a Szentély mellé álmodták azt az üveg szörnyet, de a búcsú előtt azért nosztalgiázunk is egy kicsit Böde Dani góljával, néhány ölelés még, – két hét múlva ugyanitt -, szétszéled a csapat, mindenki magával ví­ve az eltelt 90 perc elég szűkre szabott emlékét.

Ezért is vagyok gondban. Próbálom erőltetni az agyam, kí­nomban még az NSO „perces” beszámolóját is előkaparom az éterből, nehogy egy helyzet, egy emlékezetes pillanat kimaradjon. Mert a szemeim előtt a góljainkon kí­vül más nem pereg. Mint egy 90 percig végtelení­tett film, úgy ismétlődik Böde Dani tanári labdaátvétele majd körbetekintése, hogy vajon jó helyen jár-e, mivel közelben egyetlen védőt sem látni, aztán a szemközti oldalon észreveszi Paintsilt, int is neki: – Helló haver, most ne siess, ezt majd egyedül megoldom, tudod ez a dolgom…És már robog is a kapu felé (olyan bödedanisan), majd a kapujából kiugró kapus mellett nyugodtan a hálóba passzolja a labdát. Az örömködés pillanataiban (a tábor előtt gólt lőni azért nem semmi) hátranéz, magához inti Leót, megbúbolja a fejét: – Köszi a labdát, ez tényleg tanári volt.

Majd ugrik a film 20+15 percet, a 20 a két gól közötti üresjárat, a 15 perc meg a mozgalmas járat a büfék és a WC-k előtt. A szünetben beáll Nagy Dominik (jó húzás volt!), egymás után rúgjuk a szögleteket, majd „valaki” balról bead (azóta sem tudtam kinyomozni, hogy vajon kinek a lába indí­totta el a másodikat), Böde Dani megpróbál CR7 vagy a Fradi Sas lenni, úgy emelkedik, hogy közben bepillant az épülő „szörnyelladefrász” üvegkalitkái mögé, ami meg is lepi a kövesdi kapust, a labda azért gondol egy merészet, nehogy már csak úgy simán behulljon a hálóba, a kapufa egy pompás célpont, onnan bárhová pattanhat, de tudja azt is, hogy az tényleg igazságtalan lenne, ha ebből nem születne gól. Üzen is Varga Rolinak, – Gyere, gyere, ideje Neked is gólt szerezni, Roli meg jön, pipiskedik egy kicsit és néhány méterről bebólintja a másodikat. Felszakad a gát, Danival összemosolyognak, egy neked, egy nekem, í­gy a fair, de Böde Dani nem lenne az aki, ha nem létező bajusza alatti mosoly nem küldeni egy táviratot a csatártársnak: – A végén úgyis utolérlek a góllövőlistán, stop.

A második után majdnem negyven percet kell ücsörögni, ácsorogni a lelátón, időnként szórakoztatjuk magunkat, bár (szerencsére) nincs füst, de jól szól a tábor, melyhez az „oldalasok” is csatlakoznak. Azért fel is csattanunk néha amikor egy Fradi játékost ér inzultus, melyből volt bizony olyan is, mely egyből pirosat érne. Először a pályán gladiátorként közlekedő Iszlai töri el majdnem Nagy Domi lábát (vérzett is rendesen), majd néhány perc múlva Lázár gondolja úgy, hogy Botkának nem a pályán lenne a helye. A labdához már semmi köze sem volt, de azért úgy odapakolt a hátvédünknek, hogy a lelátó egy emberként ugrott fel és legszí­vesebben hazáig zavarta volna a vendégjátékost, aki csupán néhány perce volt a pályán. Lázár azonban nem adta meg magát, néhány perc múlva úgy érezte, az előbb nem végzett jó munkát, és még egyszer belerúgott Botkába. Biztos ami biztos, ezután már nem fog talpra állni. Tévedett, ahogy mi is, mert biztosak voltunk a sárgában és ezzel le is zárult volna Lázár 5 perces ámokfutása, de Solymosi megbocsájtott, elfelejtve, hogy ő nem egy római császár, de nem is köztársasági elnök, hogy kegyelmet gyakorolhasson.

Az Iszlai-Lázár durvasági magánverseny egy kissé felspannolta a hangulatot, majd szép lassan elszállt a „méregfüst” a lelátón (ezért talán nem kapunk milliós büntit), a játék továbbra is a kövesdi oldalon pattog…ide-oda, valódi helyzet nélkül. Egyedül Nagy Domi megindulásai jelentenek felüdülést és amikor már az utolsókat kortyoljuk a sörünkből, jön egy ellenakció, a tábor meg is lepődik, mit keres itt egy fekete mezes játékos, körbe is néznek, talán meg is ijednek, nehogy az egyik szurkolótársuk rohamozza Dibusz kapuját, de nem, egy „zsóris” legény, de Otigba jól blokkol, jön is a taps néhány figyelmeztető üzenet kí­séretében, nehogy már gólt kapjunk, inkább kapjuk össze magunkat és zárjuk le ezt a tavaszi délutánt egy góllal. A „követelés” teljesül is, végre Paintsil is megirigyelte Nagyot, elindul, leráz magáról 2-3 védőt, majd mesteri labdát tálal az „irigyelt” Dominik elé, aki kilép, már lövésre lendülne a lába, de egy másik láb közbelép (vagy a labda vagy a baba?), de a labda éppen az arra sétálgató Georgijevics elé pattan, és a néhány perce beállt csatárunk néhány méterről, ballal a kapu jobb oldalába küldte a harmadikat.

A Happy end teljes, í­gy kell ezt csinálni, minden jó ha a vége is jó, de ma az öröm mellé társult egy kis bizonytalanság, mert végül is magabiztosan nyertünk, de valami azért nagyon hiányzott a táncból. Persze egyedül nem könnyű páros táncot lejteni, az ellenfél az eddigi leggyengébb csapat benyomását keltette. Ez minket is megzavart egy kissé, álmosan, komótosan szövögettük a támadásokat. Pedroso hiányában nem volt baloldali felfutó játékosunk, Botka bár remek védő, de a jobb oldalon, a balon nem csak a válogatottban, de tegnap délután is idegenül mozgott. Emiatt Moutari is csak lézengett a pályán szélén, hiába indult meg, nem volt segí­tség, aminek vagy szerelés, vagy szöglet lett a vége. A másik oldalon valamivel jobb volt a helyzet, Lovre megint sokat robotolt és Varga is egyszer-kétszer meghúzta, de ennyi azért nagyon kevés egy gyengécske ellenfél ellen.

Hiányzott Gorriarán, aki egy perc tétlenséget sem szokott elviselni, Paintsil sem az őszi, örömteli azonban Nagy Dominik, kí­váncsi lennék mi lenne akkor, ha a Paintsil-Gorriarán-Nagy hármas valami véletlen folytán egyszerre játszana lendületesen és gólratörően, ha mindhárman egyszerre akarnának azonnal az ellenfél kapuja felé menetelni. A két szélsőnk sem téblábolna, nem kéne állandóan befele közlekedve labdát szerezni, Böde Dani sem unatkozna, percenként kéne megnéznie, hogy áll az épí­tkezés a túloldali „szörnyelladefrász” épületnél. Bocsi, de annyira útban van az üveg monstrum és olyan ronda, bár tegnap az Agora felüli oldalon már rakták az „aranyfalat” (valami aranyszí­nű borí­tást), mintha az épí­ttetők már tudnának valamit?

Messze még a vég, addig kiderül, hogy templom vagy Fradifal készül-e ott, és mivel a Videoton simán elfenekelte az Újpestet, és ha szerdán a Kispest is hasonló sorsra jut, akkor egál, lehet izgulni, küzdeni és harcolni tovább azért a bizonyos kerek számért. Mely nekünk van tartogatva, de csak akkor lesz terülj, terülj asztalkám, ha a tegnapinál sokkal, de sokkal jobb lesz a játék.

Tegnap rúgtunk hármat. Győztünk is. De a kötelező szó mellé más jelzőket is eltudtunk volna képzelni.