Feljegyzések a fotelból – Mint a mesében

A mesélés eredete még azokra az időkre vezethető vissza, amikor még nem ismerték az í­rást az emberek, amikor a mí­toszok, a mondák és a legendák rövid történetekben jelentek meg, melyeket vagy elhittek az emberek vagy nem, de szerették őket, mert közel hozta számukra azt a világot, amit nem ismertek. Vagy amitől féltek, amitől rettegtek vagy amiben hittek, vagy hinni szerettek volna. A „mese” ősi magyar kifejezés, a kutatók szerint még az ugor korszakból származik. Azóta természetesen sok ví­z folyt le a Dunán, a mese idővel a gyerekek napi altatója lett, bár visszagondolva anyám meséire, aki elég nagy fantáziával volt megáldva (ezt biztosan tőle örököltem) és mivel nagyon kevés népmesét ismert, valamint a Grimm vagy Andersen könyvek helyett inkább kenyeret és tejet tett az asztalra, a mesék varázslatos világa dús fantáziájából születtek, melyek ráadásul néha annyira elkalandoztak, hogy mikor látta a szemünkben a rémületet, mosollyal az arcán csak annyit mondott, nyugi fiúk, ez csak a mesében fordul elő. Bár egész életemben hittem neki, de ha a csillagok között tegnap este látta, ahogy égnek emelem a kezem és kitör belőlem „ilyen csak a mesében van!” kiáltás a sokadik kihagyott helyzetünk után, talán ő is átértékeli a több évtizeddel ezelőtti megállapí­tást. Mert néha a mesék is „hazudnak”, és bár a mesékben még egy farkas gyomrából is van kiút, a valóságban azért nem mindig a jobbik kerekedik felül.

Erről is lehetne értekezni, hogy vajon mi kell a győzelemhez, hogyan lehet leküzdni az akadályokat, de mivel nem vagyok pszichológus, ráadásul ez a műfaj számomra a mesék világába vezet (ami nem is olyan „őrültség”, elég tudni hozzá, hogy olyan zseniális í­rók is kalandoztak a mesék világába, mint Móricz Zsigmond, Móra Ferenc vagy Tersánszky Józsi Jenő), í­gy maradok inkább annál a mesénél, mely tegnap a szemünk előtt játszódott le a Groupama Aréna eléggé megcsappant lelátói előtt. Mert az tényleg mesébe illő, és ha nem lennék egy kissé „zabos” és ingerült, talán egy békés „egyszer volt, hol nem volt” nyitánnyal mesélnék olyan csatárokról, akik anno azért húzták magukra a 7-től 11-ig terjedő számozású mezeket, hogy ne a kapusokat tegyék naggyá, hanem gyakoroltassák velük, a hogyan kell alázattal a hátuk mögé nyúlni és kikaparni a hálóból a pöttyöst.

Mert egy olyan klubnál, ahol olyan legendák övezik a góllövők dicsőségtablóját, mint Sárosi doktor, Schlosser, Takács II., Toldi, Albert, Deák és Nyilasi ott talán megengedett még az a rigmus is, mely a második vendég gól után zúgott fel az arénában, amit már évek óta nem hallhattunk. Nem idézem, mindenki tudja milyen jelzővel illettük a „gyenge” szót, melynek zúgása tényleges fájdalmat okozott minden zöld-fehér szurkoló szí­vében, de akkor ott, a második félidő közepén már annyi keserűség és reményvesztés szakadt fel, hogy ennek igenis hangot kellett adni. Ez nem tartott sokáig, néhány játékos talán meg is hallotta, mert olyan offenzí­vába kezdett a csapat, mely ugyan elég volt az egyenlí­téshez, de a három ponthoz már sajnos nem. Ahhoz először is be kell rúgni a helyzeteket, másodszor pedig nem szabad két rögzí­tett helyzetből két gólt kapni. Mert ilyen tényleg csak a mesében létezik…és a Groupama Arénában.

Az egész mese már a bemelegí­téssel kezdődött. Negyed órával a kezdés előtt már a lelátón ülve szürcsöltük a jól megérdemelt sörünket és azon élcelődtünk, hogy ha a csatáraink olyan hatékonysággal lövik körbe az ellenfél kapuját, mint a bemelegí­tésnél, akkor egy ideig nem kell hazamennünk ha gólt szeretnénk látni. Kár, hogy erről a 5-10 percről nem készült felvétel, mert nagyon tanulságos volt. Gyakoroltuk a szélekről való játékot, középen a csatárok vártak a beadást és ha az éppenséggel feléjük szállt (mert voltak eléggé elméretezett beadások is) megpróbálták azt értékesí­teni. Jelentem, az esetek 90%-ban ez nem sikerült, a maradékot meg Jova kivédte. A távoli lövéseket is gyakoroltuk, épp úgy ahogy anno 30 évvel ezelőtt mi is tettük, megindultunk a labdával, passz a társnak, aki visszapasszolta, mi meg 16-20-ről megpróbáltuk kipókhálózni a kaput. Ami sok esetben a vasútállomáson túlra szállt, de ez a megye egyben még elment, de ezt látni a mérkőzés előtt az arénában, hát, nem volt valami biztató.

A gond az, hogy a játékosok tökéletesen lemásolták azt, amit a bemelegí­tésnél produkáltak. Távolról csak elvétve találtuk el a kaput (Varga legalább tucatszor próbálkozott vele), és hiába rúgtunk ismét közel tí­z szögletet, abból egyetlen emlí­tésre méltó helyzetecske alakult ki (Hüsing fejese), miközben a tizenhatosan belül Djuricin annyi helyzetet hagyott ki (ha ideszámoljuk a Vasas ellenit is, már 10 gólon túl járhatna), hogy az már nem is mesébe, hanem inkább horrorba illik, ráadásul amikor a pályán van, akkor meg Böde Dani „nyugdí­jazza” magát. De nem csak ők, a többiek is kopí­roztak, aki helyzetbe került, az simán ki is hagyta (Varga, Trinks, Nagy, Gera). Innentől meg nincs miről beszélni. Az a csapat mely önmaga ellenfele, az nem is érdemel győzelmet. Maradjunk még a szögleteknél, mert az bizony lehetne gyakorolni, de mikor a sokadik próbálkozás előtt a hátvédjeink elkezdtek felkocogni, egy öblös hang fel is tette a költői kérdést, melyre a választ is egyből hozzábiggyesztette: „Minek mentek fel, úgy sem tudjátok elfejelni?” Azt már többször megállapí­tottuk, hogy Bödén és Gerzsonon kí­vül senki nem mondható a levegő urának, sőt akad olyan játékosunk, aki még felugrani sem tud, nem hogy fejelni (tegnap egy félidőt ott játszott előttünk, legalább háromszor szállt felé a labda, de egyetlen egyszer sem próbált legalább felugrani az ellenfél játékosával!!!).

A csatárokra már ráhúztuk a vizes lepedőt, jöjjenek a védők, akiknek ismét sikerült úgy összehozniuk két gólt, hogy az ellenfélnek még helyzete sem volt. Volt két távoli szabadrúgás, szélekről, messze a kaputól, szemben a védőkkel. Mindkétszer csak néztünk, mint a moziban. Az elsőnél még Dibusz is rácsodálkozott, hogy ismételten a gólvonalra ragadt a lába, a második már több volt mint vicc, hátul az egész csapat, szépen egyvonalban felállva, mégis az ellenfél csatára bólint – ezután dörrent fel a lelátó és harsogott a bizonyos „gyenge” jelző. Még szerencse, hogy Nagy Dominiknak sikerült az egyenlí­tés, de í­gy is a szégyen kategóriát súrolja a tegnapi produkció (az instat adatok alapján biztosan a topon leszünk, de azért nem adnak három pontot).

Nehéz válaszokat találni, ahogy a sok sérültre (vajon miért nem tudunk róluk semmi?). Nem bántva senkit sem, de ha egy hátrányban lévő Ferencváros, küzdve az egyenlí­tésért Gyömbérrel és Busaival próbál nagyobb iramot diktálni, ott bizony komoly problémák vannak. Erre persze magyarázat a támadni is tudó sok sérült (Pintér, Lovrencsics, Hajnal, Radó), de az a csapat mely a bajnoki cí­mvédésre készül, talán hosszabb kispadot is „megálmodhatott” volna magának. És persze nem engedi el Lamah-t – oké, már egyszer megí­gértem, hogy nem sí­rom vissza, de nekem akkor is nagyon hiányzik a pályáról!

Ennyi volt a tegnapi döntetlen meséje, talán egy kicsivel több bí­rálattal és keserűséggel, de higgyék el, nagyon nehéz volt élőben átélni az egész szenvedést. Ráadásul a Mezőkövesd volt az első olyan csapat az idei bajnokságban, aki még játszani is akart (az persze nem nagyon sikerült), de amit Pinyő kitalált nekik, azt maradéktalanul végre is hajtották. Letámadtak, megpróbálták feltolni a védekezésüket, mellyel egyrészt azt érték el, hogy nem tudtuk zavartalanul felhozni a labdát, másrészt meg utat nyitottak a helyzeteinknek – melyeket sorra ki is hagytunk.

A végére egy idézetet hagytam és ha már a csapat segédletével felidéztük a mesék nem mindig varázslatos világát, jöjjön egy meseí­ró „vallomása”, amit most magamra nézve is a kötelező érvényűnek érzek:

„…csak egy marad mindig ugyanaz: a meseí­ró emberbaráti lelke, melyből nem a gúny mérgezett nyilai röpülnek ki, hanem a szeretet, jóakarat melege árad szét és alkotja azt a légkört, amelyben üdülünk, erősödünk.”