Feljegyzések a fotelból – Nyitva az ajtó

A XVII. században, ha az alattvalók vagy a nagykövetek audienciát akartak kérni a Napkirálytól először is el kellett utazniuk Versailles-ba, majd belépve a pompázatos kastély vaskapuin, több szobán át vezetett az út XIV. Lajosig. Az meg nem volt egy könnyű menet, hiszen nem csak az ajtók előtt strázsáló testőrökön kellett átvergődni, hanem a szobákat egy jó nagy pénzes ládával „védő” minisztereken is, akiknek ha nem csurrant-csöppent egy kis adomány, akkor jött Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan (oké, ők csak Dumas regényében próbálták megmenteni a királynő becsületét) és máris vagy a felcsernél, vagy a palota nagykapus bejárata előtt találta magát a vendég. Ha pedig nagy-nagy nehézségek árán el is jutottak a trónteremig, ott sem a Napkirály várta őket, hanem a mindig szigorú és agyafúrt Richelieu bí­boros, aki végül is döntött, hogy a jobb vagy a bal oldali rejtett ajtót nyitja ki. Az egyik a királyhoz, a másik valamelyik miniszterhez, általában Colberthez vezetett. Már annak is lehetett örülni, de a végső cél, mégis csak a királyi lakosztály volt, a csodaszoba, mindenki álma, mert aki ide bejutott, annak örökre megváltozott az élete.

Szerhij Rebrov néhány hete öltötte fel legszebb ruháját és hű testőrei kí­séretében indult el azon az úton, melyről tudta, hogy nehéz lesz, tudta, hogy többeket is hasonló szándék vezet, és nem is az ő csapata rendelkezik a legtöbb pénzzel, de felvértezve szí­vvel, ésszel és taktikai érzékkel eljuthat az „álmok szobájáig”, ahol már csak egy lépés és egy ajtó választja el a királytól, de ha Richelieu bí­boros csak „másik” ajtót nyitja ki, már az is az álmaink birodalmát jelentené. Tegnap este nem Versailles csodás palotáján, hanem az Adria-i tengertől nem messze, egy elég furcsa kinézetű stadionban nyí­lt ki ajtó, ahová még nem léphetünk be, de az út felét már megtettük, és csak egy lépés kell és bejutottunk az előszobába. Onnan meg…

Azt egy kellemesen, békésen átaludt éjszaka után sem állí­thatom, hogy az, ami a Maksimir stadionban történt kedd este, arra a realitás talaján számí­tottam. Legfeljebb az álmaimban, mert bár bennünket, szurkolókat mindig is a szí­vünk vezet, amin azért néha-néha felülkerekedik a valóság, és ha ezt nem fogadjuk el, bizony akkorát koppanhatunk, mint a mindig fejre eső Szilveszter a Kengyelfutó gyalogkakukk c. rajzfilmben. Csak elég volt látni a tévé felvezető műsorában azokat a neveket (volt köztük „néhány” BL-győztes is) akik a Dinamo Zagreb „varázsszobájában” nevelkedtek és egyből egy kicsit belepréselődtünk a kényelmes fotel fogságában. Persze a Fradi dicsőséges múltjában is „találhatunk” olyanokat, akik elbűvölték a világot, de annak bizony már több mint ötven éve, sőt ha Sárosi Gyurkáig megyünk vissza, akkor már közel 90 éve.

Persze a Zagreb sem a világklasszisok tárhelye, de ha megnézzük a két csapat „eszmei értékét”, a bennünk felszakadó sóhajt legfeljebb a remény tudja visszatartani. És persze egy harcias, küzdő és remek taktikával pályára küldött tizenegy, a kispadon egy olyan mesterrel, aki nem ijed meg a saját árnyékától, aki érti a focit, aki tudja, mi kellhet ahhoz, hogy bejussunk Richelieu bí­boros „í­télőszéke” elé. Kellett hozzá Türkhé, a szerencse istennőjének jóindulata is, de azt már réges-rég megtanultuk, hogy a sikerhez szerencse is kell, az meg már szájhagyomány, hogy a jó csapatnak szerencséje is van. Tegnap este ebből is kellett egy jó kis adag, főleg az első félidő elején és a második 45 perc végén, de egy kellemesen átaludt éjszaka után érdekel ez bárkit is?

Rebrov mester három helyen változtatott, Civic helyett Heister, Ihnatenko helyett Sigér és meglepetésre Lanza helyett Szihnyevics került a kezdőbe. Nem emiatt, de elég „borzalmasan” indult a mérkőzés, először is a lengyel bí­ró borzolta az idegeinket, amikor már a 3. percben sárgát adott Sigérnek. A „lengyel jóbarát” sárgamániája kitartott a meccs végéig, elég volt, ha egy horvát játékos a földre huppant, máris villantott. Ezt persze visszafelé nem nagyon működött, bármekkorát is rúghattak zöld-fehér játékosba, a sárga a zsebben maradt. Mindezt persze annullálta a 60. percben, amikor elfogadta a partjelző sasszemét, de ettől még valamivel (inkább sokkal) reálisabb sí­polást vártunk volna a lengyeltől (és nem csak azért, mert „barát”).

De térjünk vissza a mérkőzés elejéhez, mely nem csak Sigér sárgája miatt indult rémálomnak. Az első 15 percben alig volt nálunk a labda, a horvátok hol a jobb oldalunkat, hol a baloldalunkat kuszálták össze, úgy bőrözték be a játékosainkat, mintha csak a grundon lennének. A vezető góljuk is egy gyors ritmusváltással indult (a fiatal spanyol csak 21 éves), majd Sigér nem sárgát, hanem kötényt kapott (előtte Lovrét hagyták faképnél), majd simán kilőtte a bal felsőt. Nem indult valami jól…és még utána is kellett tí­z perc, hogy rájöjjünk, oké, vezetnek a horvátok és ha jobban összpontosí­tanak, akkor többel is vezethetnének, de nem vagyunk mi kisasszony katonái, fel kell venni a küzdőt, a hajtót, az ütközőt és ki lehet egyenlí­teni a különbséget. A félidő második része valamivel jobban is nézett ki, bár csupán egyetlen kaput eltaláló lövésünk volt és továbbra is a Zagreb volt veszélyesebb, de érezni lehetett, hogy a horvát bajnok egy kicsit túl hamar elégedett meg a vezetéssel és túl hamar vonult pihenőre.

A szünetben el is szundikáltak, a második etap úgy kezdődött, hogy szinte csak nálunk volt a labda, amikor 10 perc után feltűnt a képernyőn a labdabirtoklás aránya (61:49 IDE!), először nem akartam hinni a szememnek. Tudom, a labdabirtoklás nem jelent túl sokat, számtalan olyan mérkőzést láthattunk, amikor 25% is elég volt a győzelemhez, de annyit azért mutatott, hogy a hazaiak kivárásra játszanak, visszahúzódnak majd a tervezett gyors kontrából bevernek még egyet-kettőt és ezzel el is dől a továbbjutás. A matek még sem ilyen egyszerű, mert bár voltak kontráik, de azok célt tévesztettek, mi meg egyre jobban elhittük, van mit keresgélni Zágrábban. Ehhez is kellett egy kis szerencse és egy sasszemű partjelző, aki gólnak látta azt, amit a bí­ró elsőre nem. A szerencse mellé azért másra is szükség volt, mely jól jellemezte a Fradi játékát. Egy rosszul elvégzett szöglet után Dvali szerzett harcosan labdát, remekül indí­totta Zubkovot aki a beadás előtt még fel is nézhetett, a labda pontosan a lendületből érkező Tokmac elé került, aki lőtt is, a kapus bravúrral még ki tudta ütni, pont Sigér buksijára, onnan meg a pöttyös í­velten a gólvonal környékére. A hátvéd kanalazott, Tokmac ismételt, de két méterről a kapus lábát találta el…Ez nem lehet igaz! Vagy mégis? A bí­ró nem látott gólt, de a partjelző igen. A „sárgaságban” szenvedő spori meg hallgatott rá. Isten áldja meg ezért! Arra, hogy teljes terjedelmében bent volt, nincs bizonyí­ték, de érdekel ez minket? Visszanézve, még a horvát védők sem reklamáltak vehemensen.

Még 30 perc…ennyit kell kibí­rni, a horvátok biztos ritmust váltanak és felpörögnek…de mintha a mélyálomból nem is lenne olyan könnyű felébredni. Többet támadnak, de ezzel fel is lazulnak és már nekünk is vannak lehetőségeink. Percenként lesem az órát, van mikor a szemem is becsukom, de nagyot harcolunk, minden labdáért megküzdünk, Rebrov is eltér a megszokottól, a vége felé már nem posztra cserél, jön Civic (nem Heister helyére) és Ihnatenko (nem Sigér helyére). Már csak percek vannak hátra, Dvali lába percenként görcsöl, de legalább múlik az idő, a horvátok is egyre idegesebbek. És vége! Megcsináltuk! Az ötödik meccsen is veretlenek maradtunk úgy, hogy ebből háromszor idegenben játszottunk.

A munka neheze még hátra van. Ha nem a szí­vünkre hallgatunk, akkor tudjuk, továbbra sem mi vagyunk a továbbjutás esélyesei. De miért is ne hallgassunk a szí­vünkre, amikor most úgy kalapál mint egy gőzmozdony? Akaratlanul is 1995 augusztusa jut az eszembe. Akkor is egy esélyesebb csapaton jutottunk túl, akkor is egy remek edző, Novák Dezső ült a kispadon, ahogy a jelenben is Szerhij Rebrov személyében. Akkor is teltház volt az Üllői úton, kedden is az lesz. Mindez persze kevés a teljes boldogsághoz, de tegnap este Zágrábban kinyitottunk egy ajtót.

Csak be kell lépni. Nehéz lesz, a küszöb még ott éktelenkedik előttünk, de mi át szeretnénk lépni rajta.