Feljegyzések a fotelból – Remek játék, megérdemelt győzelem
Szokásomtól eltérően a mérkőzés előtt nem volt görcs a gyomromban, bár be kell vallanom becsülettel, hogy a kezdő sípszó előtt két szem No-spa próbálta az esti székelykáposztát szétcsapatni. Ha a WADA szigorú ellenőrei éppen a házam ajtaján kopogtatnak, bizony lebukom a „görcsteszten”. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen Petőfi Sándor egyik kedvenc étele (én speciel csülökkel imádom) nincs rajta a diétás ételek menüjén, pláne este, de vajon mit csináljon az éhes férfinép, amikor kinyitja a hűtőt és szembetalálja magát a déli „maradékkal”? Az már más kérdés, hogy utána szenvedünk egy kicsit, hiszen a hétköznapi „üzemi kosztok” után már a gyomrunk tűrőképessége sem a régi. Ahogy a focink sem idézi a régmúltat. A hét közepén a Videoton szenvedése ebből példát is mutatott, a tavalyi bajnok olyan ijedt nyusziként futkározott a pályán, hogy az szinte már fájdalmat okozott a szurkolónak (nálam csak nézőnek). Visszatérve a mérkőzés előtti nyugalmamra, az nem csak a görcsoldónak volt köszönhető. A kezdő sípszó előtt már lement a forduló java része és mivel tovább folytatódik az NB1 csapatainak kissé hektikus formája, történhetett volna bármilyen tragédia is Debrecenben, csupán egy pontot vesztettünk volna az előnyünkből. Mely már akkor is tetemesnek látszott 5 forduló után. Magával az esetleges pontvesztéssel annak ellenére számolnunk illett, hogy tudtuk, a csapat kirobbanó formában van és az elmúlt hónapokban nem nagyon volt olyan ellenfél mely meg tudta volna rogyasztani a Doll-tervek által felépített alapokat.
A dicsőséges múltunk éveiben sem imádtunk Debrecenbe menni, ugyanis nem csak a pulykakas ugrott ki a zsákból hanem a bajnoki pontok is a cívisvárosban maradtak. Arra talán csak szerkesztőtársam és Imre bátyám tudná a választ, hogy vajon a Lokin kívül van-e még olyan csapat, akivel szemben negatív a mérlegünk idegenben, természetesen legalább 30 meccsel számolva. Debrecenben ez a „szégyen” bizony elég régóta tart és még sok kirándulást kell tennünk ahhoz a Nagyerdei stadionba, hogy átbillenjen a megszokott pozitív tartományba az inga.
Az első lépést tegnap este meg is tettük. Nem is akárhogyan.
Visszagondolva, bizony voltak olyan évek, amikor szinte fizikai fájdalmat éreztem egy-egy fotel megírásakor, hiszen a sorozatos vereségek után (gondoljunk csak a 2011/12-es idény 14 buktájára) mindig gondot okozott a „magyarázkodás”, valamint az a tudat, hogy örök Fradistaként mégsem veszthetem el a hitemet, pedig néha nagyon is közel álltam hozzá (ha rosszul akarom érezni magam, csak elő kell vennem a 2011. augusztusi, Haladás elleni hazai borzalmat – számomra az volt a mélypont). De ahogy a sorozatos vereségekről és csapnivaló játékról nehéz írni, úgy a folyamatos győzelmek is okozhatnak némi „problémát”. Persze most nem kell sajnálni (nevetni azért szabad), de nem szeretnék állandó ismétlésekbe bocsátkozni.
Újabb győzelem, csak egy csapat volt a pályán, klasszis gólok mérkőzése, tarolt a Fradi, egyedül hiba nélkül, hatból hat, 15-2, már 26-nál járunk… Oké, az előbbi sajnálkozó megállapításban benne van még a tegnapi újabb győzelem „gőgje”, de vajon lehet vitába szállni a felsorolt jelzőkkel szemben? Ugye, hogy nem. Legfeljebb a „kedvenc” magyar edzőm gondolta tegnap, hogy a Lokinak volt esélye a pontszerzésre. Azt még elfogadom, hogy a második félidő elején többet volt náluk a labda és talán be is szorítottak minket, de ez nem jelenti azt, hogy ettől még esélyük lett volna a pontszerzésre. A Videoton is megtette ezt két hete, ők még ki is tudtak egyenlíteni, és mi történt utána? Mindegy, Kondás Elemér szájából még akkor sem hallanánk azt, hogy sokkal jobb volt az ellenfél, ha azt egy vastrónra ültetve próbálnánk kisajtolni belőle (a vastrón a hírek szerint már melegszik).
Pedig a 3-0, az bizony 3-0, és azt bizony bárhol a világon néma fejhajtással ismerik el. Ráadásul úgy is indult a mérkőzés, ahogy mostanság szokott (a kezdő bírói füttyön túl). Letámadtunk, a mai népszerű jelzőt használva, presszing alá helyezetük a hazaiakat, akik eleinte ijedt nyusziként tébláboltak a pályán. Két Busai helyzet, majd szintén a szokásjog alapján, jött a Leandro-Böde kettős: Leo tanári indítása, majd Dani hibátlan labdaátvétele és gólja, miközben a hazai védők a tegnap esti Barátok közt eseményeit taglalták és csak akkor ocsúdtak fel, hogy nem a Mátyás téren vannak hanem a Nagyerdei stadion zöld gyepén, amikor már rezgett a háló. A vezető gólunk után sem változott túl sokat a játék, bár volt egy veszélyes Varga fejes, majd Balogh is megpróbálkozott egy-két egyéni alakítással, de ha ezekkel szembeállítjuk Böde és Busai helyzetét, akkor joggal mutathatnánk ujjunkkal egy „psz-t” a hazaiak edzőjének. Főleg Busai helyzete volt ordító (ordítottam is egy nagyot a fotelben), amit egy parádés támadás előzött meg, de Lamah beadását Attila finoman szólva is elbaltázta.
Ahogy már írtam és melyre kedvenc magyar edzőm is rámutatott, a második félidő elég döcögősen indult. Sőt, ha most kedvezni akarnék a Loki szurkolóknak (és miért is ne tenném meg?), akkor még nyomasztó fölényt is említhetnék, bár ahhoz valódi gólhelyzet nem nagyon párosult. Talán egyszer Balogh próbált büntetőt „kiharcolni”, de tegnap Szabó Zsolton nem fogott a hiszti és a hazai játékosok hiába toporzékoltak minden földre huppanás után (ebben Varga járt az élen), bizony nem kaptak meghívást az Oscar-gálára. Ettől függetlenül tény, hogy hosszú idő után először vált egy kissé „kényelmetlen” a mérkőzés ezen szakasza. De mielőtt még elhitték volna a hazaiak, hogy lehet esélyük a pontszerzésre, a csapat 5 perc alatt helyreállította a világ megbomlani látszó rendjét.
Először Sesták igazolta, hogy bár még nincs a topon, de ha helyzetbe kerül, azt bizony könyörtelenül kihasználja. Ehhez persze kellett Busai asszisztja (több ilyen szakszavat nem használok, mert a végén még szakértőnek meghívnak a tévébe), és a hazai védők csigalassúsága is. Még a gólunk előtt Bödét darálták le, fel is szisszentem amikor lesántikált a pályáról, majd visszajött ugyan (Danit azért kemény fából faragták!), de Doll mester jobbnak látta a cserét, és Sesták gólja után jött is Radó, aki egy perc múlva már gyorsvonatba kapcsolt és Lamah zseniális passzával (nem az első ilyen gólt érő indítása volt) játszi könnyedséggel hagyta faképnél a védőket és úgy „danisan” ballal a jobb felsőbe vágta a pöttyöst.
Ha a múlt héten nem sütöm el a „klasszis gólok” párosítást, akkor ma biztosan előveszem, hiszen mindhárom gólunk ebbe a kategóriába tartozik. Az utolsó negyedóra már egy fiesztára hasonlított, azzal a kitétellel, hogy a hazaiak ámokfutása tovább tartott, de szerencsére csak maguknak okoztak vele (lelki)fájdalmat. A végén még Csuka is bejött, kapott is egy sárgát a folytonosság miatt, de a „rehabilitált” szívjátékosnak ez inkább már örömet okozott.
Ahogy nekünk a csapat játéka, mentális tartása, az emlékezetes gólok, a kiváló egyéni teljesítmények (kiemelve Lamah – csillagos ötös!), az újabb három pont és az újabb rivális magabiztos legyőzése idegenben okozott nagyon kellemes 90 percet. És kell ennél több? Hatból hat, 15-2, hét pont előny, Dani is már hétnél jár, a csapat meg 26 forduló óta veretlen.
Erre mondta volna nagypapám, hogy ez olyan szép, mint egy piros húsz-száz terített durchmars – mindez persze zöld-fehérben.
22 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Remek játék, megérdemelt győzelem bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Csak egy újabb „szaros edzőmeccs” 🙂 Az írásodhoz nincs mit hozzáfűznöm, úgy jó ahogy van.
Az MTK elleni meccsen ott ténferegtem szünetben a C4-es szektor környékén, de nem találtalak Titeket. Pedig már jó lenne találkozni, mert amióta drága jó törzshelyünk megszűnt (átalakult) nem is láttam a kalocsai légiót.
Na, hátha szombaton! Hajrá Fradi!
Pedig de szépen is szólt a nóta, és micsoda szövege volt :)))))))))))))))))))))
Ebben a szezonban már hatszor elénekelhettük volna. És még csak túlzásba sem esünk 🙂
Szia, utólag is bocsi, én voltam a ludas, közbejött egy szuper kertiparti, így csak a kezdésre értünk be. De szombaton ott leszünk időben. Az „utolsó” két órát mindig bent szoktuk eltölteni… 🙂
Én is menni szeretnék, csak egy legénybúcsúról kell meglépnem. Majd igyekszem megoldani. Imádom a szaros edzőmeccseket! 🙂
„Ráérő nyugdíjasként” megnéztem az ismétlést a TV-ben, majd még jónéhányszor a kivonatot a gépemen. És megállapítottam, hogy mennyire tudatosan előkészítettek voltak a gólok.
Az elsőnél Böde a leshatárról tett visszafelé néhány lépést, és akkor indult meg előre, amikor Leo elrúgta a labdát. A másodiknál Hajnal az oldalvonal közelében friss 2:0-s vezetésnél sokmindent csinálhatott volna. Ám eléggé körül volt véve. Ekkor észrevette, hogy Lamah szabadon van a saját térfél közepén. Merthogy a debreceniek nem tudták – vagy nem akarták, de az is lehet, hogy már nem bírták – követni. Ő meg felnézett, és indította Radót. És ami mindkét gólnál nagyon fontos volt: a labda nem odament, ahol a játékostárs az indításkor volt, hanem ahova az illetőnek „átlagos sebességével” érkeznie kellett. Ott is voltak, s a lendület megtörése nélkül mehettek tovább immár a labdával. Többek között az ilyen indításokért süvegelték meg (és sokan sírták vissza) annakidején Leonardot.
Kedves Lalolib, szokásos ragyogó, jóhumorú írás sikeredett, gratulálok! Egyet azért halkan megjegyeznék: amikor „Schweinsteiger” Elemért bántja valaki, akkor eszünkbe juthatna az, hogy Ő meg tudta csinálni, amire Fradi-edző utoljára 1932-ben volt képes: Veretlenül megnyerni a bajnokságot! Ha jól tudom, 1945 óta kétszer fordult ez elő: ’66-ban a Vasas Csordás Lajossal, és ’12-ben a Loki, Kondás Elemérrel. Halkan kérem: több tiszteletet azoknak, akik valamit fel is tudnak mutatni … a mostanában Debrecenben és Debrecenen kívül is agyonszapult Kondás pl. 2x nyert bajnokságot, és 2x kupát, kb. 4 év alatt … hányan vannak még a magyar edzői karban? Biztos meg vannak a maga hiányosságai, esetleg nem is mindenkinek szimpatikus -nekem az-, de az eredményeket ne vitassuk el, mert ez SPORT, és ahogy Kemény Dénes legendás mondása szól: az igazság ott van az eredményjelzőn! Tudom, kaptunk elég fricskát az elmúlt 10-15 évben a cívisektől, ettől függetlenül én sokkal nagyobb tiszteletet adnék a XXI. századbeli legnagyobb ellenfelünknek!
Az írás -egyébként- kiváló! HAJRÁ FRADI, TEMPÓ FRANZSTADT!
Kedves Lacimadár, mindez statisztika. Úgy aránylik a 2012-es DVSC a ’32-es csapatunkhoz vagy a ’66-os Vasashoz, ahogy az európai porondra kilépve elért eredményeik. Persze kalapemelés magáért az itthon elért eredményért csapat és edző előtt is, de ettől még a stílus maga az ember. Én is csak akkor figyeltem fel a debreceni mester személyiségére, amikor meghallgattam egy nyilatkozatát. Onnantól nincs mentőkörülmény. Az ide vonatkoztatott Kemény Dénes-féle mondáshoz pedig annyit: mi magunk pedig Pintér Attila alatt lettünk utoljára bajnokok – ugye nem kell ragoznom?
Kedves lacimadár!
Természetesen az eredményeit elismerem, de azt a stílust, amit képvisel, azt sajnos nem tudom elfogadni. Az tény, hogy az utóbbi 15 évben szép sikereket értek el, de számomra a Debrecen soha nem lesz „nagy” ellenfél a múltja miatt.
Ami az edző személyét illeti. A siker még nem jelenti azt, hogy nem kell a földön járni. Erre Doll a legjobb példa. Ha Kondás Elemér is olyan tárgyilagosan tud majd nyilatkozni, mint a Fradi mestere, akkor megfogadom az észrevételedet.
Ettől függetlenül köszi a „kritikát”, mert ezekből mindig tanul az ember.
Szerintem túlértékeled Kondás teljesítményét a csapatával. Ő akkor volt nagy, amikor tömték bele a szponzori pénzt (amióta a nyerőgépeket szigorúan fogják, vissza is esett a DVSC), és a komoly ellenfelek komoly problémákkal küzdöttek. A viselkedése pedig… erre mondták régen, hogy „nem volt gyerekszobája”… Majd HA EGYÁLTALÁN TUD higgadt és tárgyilagos lenni, akkor érdemes róla beszélni.
Glázer: „Mészáros Norbert gyorsasága megkopott, Máté Péter pedig kimondottan lassú.”
Ezt Kondás nem tudta?
Olyan belső védőik vannak, akik még az NB I-ben is lassúak, erre Brkovicot hagyta ki.
Varga, Korhut jóval gyengébb mint pár éve.
Sanszuk nem volt egy percig sem.
Mészáros és gyorsaság? Én nem tudom, mit használnak azok az állítólagos szakemberek, akik képesek ilyet látni ebben az emberben. Liptáki magaslatú sebesség és fordulékonyság jellemezte mindig is, amúgy is a sajnálatosan magyar specialitást jelentő lépegető gólem típusú középhátvéd sztereotip figurája. És ilyen kvalitásokkal még hányszor tökéletlenkedett címeres mezben is – megvan az üres lelátós magyar-román 92. percében, ahogy debreceni kollégájával, Vargával egymást buktatják a román csatár előtt saját 16-osunknál, egész addig 2-1-es vezetésnél? Rémálmaimban ne jöjjön elő. Meg ez az ember se. Legfeljebb ellenfélként. Úgy, mint tegnap.
Legjobb tudomásom szerint még mindössze az MTK áll hazai pályán hosszú távon „nyerésre” ellenünk.
Ami eszembe jut: az MTK, az Újpest ill. (velük kevesebbet játszottunk) a Békéscsaba és a Kaposvár.
A tegnapi meccs nekem is végtelen örömet szerzett, csak egy mondanivalóm van:
HAJRÁ FRADI!!!!! Csak így tovább!!!
Az első győztes meccsem Debrecenben, pedig voltam már egy párszor… 🙂
Laci, szeretnék ilyen szakértőket a tvben.
Gabikám, ez a dicséret nekem mennyibe fog kerülni szombaton? 🙂
egy sör, a második kör az enyém:)
Ez már komoly erődemonstráció volt!3-0 úgy, hogy a „szokásos” nagyvonalú helyzetkihasználással megkíméltük a Lokit a katasztrofális zakótól. Azért Varga és Szécsi helyzetével lehetett volna 1-1, igen, de akkor mit mondjunk Busai, vagy Böde ziccereire? És a lényeg, ahogy azt Ákos barátom tegnap elégedett hangon hozzátette: „Van a csapatnak stílusa”! Azaz nézhető, fogyasztható a látvány! Geráék óta ezt nem mondhattuk el egyetlen Fradiról sem, ez is Doll érdeme!
Sesták és Radó góljainak külön örülök. Azt is látni kell, hogy nem talált, lepattanóból született gólok ezek immár, hanem tudatos, megkomponált akciók végtermékei! Egyelőre valóban uraljuk a magyar mezőnyt, de van hova fejlődni, nincs hátradőlés! Szép volt srácok, hajrá Fradi!
No, megjött kedvenc reggeli olvasmányom a reggeli kávéhoz, gyorsan el is olvastam, mielőtt felteszem a kávét.
A tegnapi meccs üdítő volt, az utóbbi időben saját nagyságuktól eltelt debrecenieket olyan simán tettük helyre, hogy öröm volt nézni. Egyszerűen nem volt azonos súlycsoportban a két csapat.
Doll ezen a meccsen megint nagyot húzott. KÉT BELSŐ CSATÁRRAL játszatta a csapatot, mivel érződött, hogy a debreceni belső védők a gyengébbek. (Sőt, nyugodtan írhatom, hogy gyengék. Hogyan lehettek ezek válogatottak???) Két ezredből álló páncélos dandárunk (azazhogy két csatárunk) úgy ment keresztül a piros-fehérek védelmén, mint – no jó, nem akarok világháborús párhuzamokat emlegetni, de nekem egy bizony Erwin Rommel neve jutott eszembe.)
Tulajdonképpen mindenki nagyot alakított – viszonylag szegény Ramirez volt a leggyengébb, valószínűleg lámpalázas volt, hogy a szövetségi kapitánya eljött megnézni. Belső védőink leckét adtak a hazaiaknak, hogy ezt hogy is kell csinálni. Nalepa is nagyon jó volt – mit fejlődött egy év alatt ez a lengyel fiú! – ám Leo »beállós« játéka Bálintot vagy Rab Tibit idézte fel bennem, azzal a többlettel, hogy micsoda hosszú indításai vannak… Dibusz védte a védhetetlent is, Hajnal mesterien irányított, Lamah egyre inkább csapatjátékos lett, Radó Andris pedig egyre jobb, s az ember elgondolkozik: mivé fejlődhetett volna már ez a gyerek, ha időben hozzánk engedik. Dehát még nem késő.
Göre Gábor bíró úr jókívánságait pedig megismétlem, mert a jelek szerint szerencsét hoz. (A régebbi magyar irodalomban tájékozatlanok kedvéért: Göre Gábor bíró úr Gárdonyi Géza ezelőtt úgy 100 évvel igen népszerű humoros regényeinek volt a címszereplője. Mühlbeck Károly remek rajzokat készített hozzá, egy közülük benn ül a gépemben, hála a szkennernek.)
Tisztelt YSE
Itzig Spitzig és Borsszem Jankò is örültek volna mindketten ennek a meccsnek.
A legjobb jí tékosokat Ön mí r megemlìtette, nincs is valòjí ban semmi hozzí fûzni valòm.
Radò Andrí st kiemelném. Nekem eleinte egy önzô tipus benyomí sí t csiní lta. Persze van ebbôl benne (kiben nem ?), de képes a körültekintetetes jí tékra is.
A csapatjí tékot is kiemelném. A csapat csiszolòdik.
Egyet értek lalolibal, hogy a folytonos sikerekben némi veszély is van. Az elbizakodottsí g csak az eggyike. A mí sik talí n az, hogy nem tud egy csapat fejlôdni, ha nincs tér hova.
A veszélyek és a megpròbí ltatí sok (ahogy Boethius ezt megìrta) egy ember (és csapat) részére a legfontossabb í llomí sok. Jegyet kell ví ltani. Vonatot kell cserélni. Vagy egészen ùj terveket kell szôni.
Becefixel egyetértek, hogy ez a mostani Fradi jí téka nem összevisszasí g, hanem fontolt, elôregondolt, taktikailag megfontolt okos és mégis lelkes labdarùgí s.
A fiùk örülnek a focinak, a sikernek és a csapatnak.
Minden rendben fiùk. Nem szabad azonban elbizakodni.
Türelmet a kudarcban és kitartí st a sikerben kiví nok nektek.
A pòz, az önteltség, a rutinos nemtörôdömség és a lanyha tunyasí g az erklöcs legnagyobb ellenségei.