Feljegyzések a fotelból – Szezonzárás döntetlennel

Vajon milyen eredménnyel zárjuk az őszi szezont? Vajon a botladozások ellenére sikerül a dobogó közelébe férkőzni, vagy maradunk az élmezőny végén? Ha most egy kicsit gonoszkodni akarnék, í­rhattam volna azt is, hogy a középmezőny elején (ez persze még realitás is lehetett volna, ha mi kikapunk és győz a Debrecen), de ezt a verziót megpróbáltam minél gyorsabban elhessegetni, hiszen ezzel a tudattal készülni a délutáni mérkőzésre, nem a legjobb kedélyállapotot jelenti. Ettől függetlenül délelőtt minden igyekezetem ellenére ez a verzió játszotta a főszerepet, melyre valljuk be, elég sok indokot fel lehet hozni. Sajnos az őszi „menetelésünk” során az előttünk álló csapatoktól túl sok pontot nem szereztünk, olyannyira, hogy a Paks elleni döntetlent leszámí­tva, csak vereségek borzolták az idegeinket. Erre könnyű lenne azt a magyarázatot találni, hogy „jobbtól nem szégyen kikapni”, de ezt egy Fraditól még a dicstelen 1984/85-s bajnokságban sem tudtuk elviselni, pedig akkor tényleg a kiesés ellen küzdöttünk. A jelenben ez a veszély azért nem fenyeget, de azzal a tudattal ébredni, hogy ha ma nem nyerünk, akár a hetedik helyen is zárhatjuk az őszt, nem éppen szí­vmelengető érzés. Ráadásul „közeleg a tél” és az MLSZ jóvoltából még két tavaszi forduló is vár ránk, persze csak akkor, ha az időjárás is úgy gondolja. Az a tény sem hagyott nyugodni vasárnap délelőtt, hogy vajon érdemes volt-e engedni a Videoton hamis csábí­tásának (a stadionépí­tésük csak jövő ősszel kezdődik) és elfogadni a pályaválasztói jog felcserélést. Az új arénánkban tétmeccsen még nem kaptunk ki és bár a szkenner vita még továbbra is borzolja a kedélyeket, mégis nagyobb esélyünk lehetett volna a pontszerzésre, mint Székesfehérváron.

Vasárnap délelőtt legalábbis még í­gy gondoltam. Aztán ebéd után vérpezsdí­tés gyanánt megnéztem az utolsó három székesfehérvári meccsünk összefoglalóját (három győzelem, melyből a tavalyi Ligakupa döntő a legkedvesebb), melyek elegek voltak ahhoz, hogy átértékeljem a délelőtti pesszimizmusomat. Azt nem állí­tom, hogy bí­ztam a győzelemben, de úgy gondoltam, ha harcosan és tudatosan játszunk, egy pontra jók lehetünk.

Ami végül is bejött, de ez természetesen nem a jóstehetségemnek köszönhető, hanem annak harcos játéknak, mely végül is eredményre vezetett. Több helyzete volt a Videotonnak, ez tény, de főleg az első félidőben helyenként tetszetősen játszottunk, jól hoztuk ki a labdát, a széleken egyszer-kétszer el is jutottunk a hazaiak kapujáig, bár ezekből olyan gólhelyzetek nem alakultak ki, mint amiket a Videoton végül is kihagyott…vagyis helyesebben Dibusz kivédett, aki újfent válogatott formában őrizte a kapunkat! Talán a második félidő vége felé volt egy bizonytalan kifutása, de a többi csillagos ötöst érdemel! Amikor meg túljutott rajta a labda, ott volt Bönig vagy Dilaver, akik megmentették kapunkat a góltól.

Így összefoglalva egyértelműnek látszik, hogy a döntetlen ránk nézve hí­zelgő, de mivel jelenleg a Videoton jobb játékosállománnyal rendelkezik (plusz 13 ponttal vannak előttünk), és a csapat is elfogadható teljesí­tményt nyújtott, semmilyen rossz érzés nem kerí­tett hatalmába. Persze örömtáncot sem lejtettem (legfeljebb a Dózsa előzése csalt mosolyt az arcomra), hiszen bár belátható közelségben van a dobogó, de sajnos túl sokat játékban nem léptünk előre. A tavaszi meneteléshez képest inkább vissza, de ez a téma lassan lerágott csont kategória és inkább foglalkozzunk a jelennel.

A jelenlegi Fradi nem egy játszó csapat (bár ma voltak ilyen pillanatok), inkább harcos, szervezett csapat benyomását kelti, akit eddig senki sem tudott „lefocizni”, még a 13 ponttal előttünk álló Videoton sem. Ez meg adhat egy kis reményt a jövőre nézve, főleg akkor, ha télen sikeresebben válogatunk az ingyen igazolható játékosok közül. Néhány napja Orosz Pált Brazí­liában kapták lencsevégre (a paparazzo fotós kapott is érte 10 ezer forintot az egyik bulvárlaptól), és nem egy karneválon látták a vezérigazgatót, hanem egy focimeccsen. Tán ez is mutatja, hogy erősí­teni akarunk. Muszáj is ha tavasszal oda akarunk érni a dobogóra és meg akarjuk nyerni a kupát.

De addig van még két hazai meccsünk, melyből a Kecskemét elleni nem í­gérkezik könnyűnek, mégis be kell húzni, a végén meg a Pápát egyszerűen és tömören fogalmazva „ki kell végezni”, ennyivel tartozunk nekik. Ettől még továbbra is ellentmondásos lesz a csapat szereplése, de a remény legalább megmarad. Tavaszig meg talán létrejön az 1867-s kiegyezés, melyre úgy érzem mindenkinek szüksége van. A klubnak is, a szurkolóknak is és a csapatnak is.

Ha lehet egy kicsit örülni a döntetlennek Székesfehérváron, akkor a tárgyalóasztal mögött sem gondolhatja senki, hogy egy kölcsönös kompromisszummal vereséget szenvedett.