Feljegyzések a fotelból – Ünnepi győzelem, hangulat nélkül

Amikor kifutottak a csapatok a pályára, kí­váncsi lettem volna, hogy vajon mi járhatott a játékosok fejében. Nem zúgott az aréna, nem lengtek a zászlók, több ezer torokból nem dübörgött a Hajrá Fradi, a levegőben nem lehetett érezni a győzelem iránti igény leheletét. Csend honolt, talán még autók sem közlekedtek a felüljárón. Kopár is kietlen volt minden. Nem csak a lelátón, de a lelkekben is. Arra is kí­váncsi lettem volna, hogy vajon az a több ezer Fradi szurkoló, aki ilyenkor fázva és vacogva is a lelátókon szokott szurkolni, vajon hogyan élte meg azt, ahogy otthon, a négy fal magányában kellett a csapat bevonulását átélnie. Vajon az elmúlt napok eseményei után magunkra húztuk a zöld-fehér mezt, a nyakunk köré tekertük azt a sálat, amelynek ilyenkor nem ott, hanem kifeszí­tve, a cí­merrel a pálya felé kellett volna néznie? Vajon halkan, vagy esetleg teli torokból énekeltük az indulót?

Mások nem tudom, hogyan készültek rá, de én csendben és egy kicsit magamba fordulva. Ha szerkesztőtársaimmal nem létesí­tünk egy „élő körkapcsolásos” skype-s hangulatot, talán még rosszul is éreztem volna magam. Szombaton valami eltűnt a lelkünkből, elbújt a szí­vünkben és leblokkolt az agyunkban. De a közös meccsnézés a technika hullámhosszán valamit visszaadott abból, amit elvettek tőlünk.

Elvették, mert okot adtunk rá, hogy a labdarúgás irányí­tói egy újabb merényletet kövessenek el a labdarúgással szemben. Mert a pályabetiltás, igenis merénylet. Mielőtt bárki félre értené, nem akarom a szurkolók egy kicsiny részének a viselkedését felmenteni, mert azt nem szeretném. Csupán arról van szó, hogy meglepetés partit sem érdemes szervezni akkor, ha az ünnepelt éppen külföldön tartózkodik. Valamilyen büntetést vagy szankciót érdemeltünk, de vajon a maga a labdarúgás milyen bűnt követett el?

Természetesen semmilyent. Ettől vált az egész mérkőzés egy szomorú, keserédes és teljesen hangulat nélküli játékká, ahol is magabiztosan gyűrtük le a tabella harmadik helyezettjét. Ezzel talán magyarázatot is adtunk arra, hogy vajon a játékosok hogyan érezték magukat? Nem, tényleg nem akarok igazságtalan lenni a játékosokkal szemben, csak eszembe ötlött a Diósgyőri mérkőzés utáni Short nyilatkozat a félelemről. Most tényleg nem volt kitől félni, legfeljebb a csend hangjaitól, de azt Simon és Gartfunkel óta tudjuk, hogy az inkább kellemes bizsegést okoz, mint félelmet.

Ráadásul a csapat az egyik legjobb játékát is produkálta, igaz, ehhez a bajnokság „elitjéhez” tartozó győri alakulat méltó partnere is volt, hiszen az egész mérkőzés alatt egyetlen focira emlékeztető megoldásuk sem volt. Mondhatnánk erre, nem engedtük kibontakozni őket és tény, hogy a középpályát Morrison vezetésével teljesen uraltuk, ráadásul Adnan és Tóth is elég jó barátsággal volt a labdával, de az eddigi ellenfeleink közül talán a Pintér alakulat nyújtotta a leggyengébb produkciót.

Biztos őket is zavarta a Szentély magánya, de most olyan túlságosan nem haragszom miatta. Végre győztünk, végre elkerültünk a méltatlan kiesési helyről és őszintén nem nagyon érdekel, hogy milyen körülmények között. Sajnos eljutottunk odáig, hogy jelen helyzetünkben az egyetlen menekülési utat választottuk, a győzelmet. Hangulat nélkül, de a végén jóleső érzéssel és egy apró mosollyal az arcokon.

Biztos vagyok abban is, hogy az a mosoly minden Ferencvárosi szurkoló arcán megjelent. Jó lenne, ha ott is maradna. Jó lenne, ha a feszültséget, a kiábrándultságot felváltaná a bizakodás, és főleg az összefogás. Naivitás, mondhatják erre sokan, és biztos igazuk is van. De én vállalom a naiva szerepét, még akkor is, ha nem szoknyát hordok, még akkor is, ha emiatt sokan „másnak” néznek. Nem érdekel, mert a Fradiról van szó, mert szombat óta a kilátástalanság uralja a tudatom és a szerda esti győzelem ebből faragott le egy kicsit.

A sors és a Fradi történelme nagyon ügyes rendezvényszervező. Akik tegnap, a mérkőzés után ránéztek az ftcbk.hu oldalra, azoknak biztos feltűnt, hogy a Győr elleni volt, a 2000., azaz a kettőezredeik győzelmünk tétmérkőzésen! Tán a sors játszik velünk ilyen tanulságos játékot mellyel üzent nekünk a dicső múltunkból?
1901. június 16.-án volt az első, 2009. november 04-én a kettőezredik, közte eltelt száznyolc év. Még leí­rva is tiszteletet és megbecsülést érdemel. Átélve, meg maga az élet és maga az egész világ. A mi zöld-fehér világunk, a Ferencváros. Az elmúlt napok után nehéz bármit is mondani. Győztünk, egy hangulat nélküli, szomorkás mérkőzésen, mely a Ferencváros 2000., jubileumi győzelme is volt. Ennek, a győzelemnek valamint jelenünk keserű valóságának ajánlom Tatiosz gondolatait, melyek örök érvényűek. Ugyan úgy, mint a Ferencváros.

„Amit a szem lát, nem látja ugyan a szí­v,
de a látvány hatása beszivárog a lélekbe.
Amit a szí­v lát – üzenet: a lélek üzenete a gondolatoknak.”

Mindörökké Ferencváros!

– lalolib –