Feljegyzések a fotelból – Végveszélyben

Amikor 1970. április 13-án elhangzott a legendás mondat az Apolló 13 parancsonokától (Houston! We have a problem!), az amerikai űrközpontban, de az űrhajó fedélzetén sem tört ki a pánik. Mindenki tudta, a problémák azért vannak, hogy megoldják őket. Bí­ztak a tudásukban, bí­ztak az addig elvégzett munkában és bí­ztak önmagukban. Ma, 2011. augusztus 28-án hiába küldenénk jelentést az Üllői 129 szám alá, ott csak tehetetlenül és értetlenül egymásra meredő embereket látnánk, aki ugyan elolvasnák az üzenetet, de a fejcsóváláson kí­vül másra már nem képesek. Szörnyű ezt leí­rni, de a Ferencvárosi Torna Club végveszélybe került. A Vasas elleni mérkőzés lefújásának pillanatában először a legvadabb gondolataim támadtak. Úgy éreztem, egyetlen egy menekülési útvonalam maradt, a gúnyolódás. Még pikí­rt mosollyal az arcomon fel is kiáltottam: vajon hová tűnt Rósa Dini cetlije?

Egy-két percig még elszórakoztam saját magam hülyeségén, de utána már inkább sí­rni lett volna kedvem. Pedig azt csak a győztesnek szabad. Nekünk meg hét forduló után sem adatott meg néhány reményt adó könnycsepp lehetősége. Azt is elvették tőlünk. Mielőtt nekikezdtem volna az í­rásnak megfogadtam, hogy nem fogom olcsó poénokkal teleszórni a jegyzetemet. Pedig ami a második félidő közepén történt, valószí­nűleg olyant még nem látott senki sem focipályán. A csereként beállt Félix, kezében egy cetlivel rohant Rósához. Gondolom azon voltak azok az utasí­tások melyeket a brazilnak kellett volna szóban átadnia, de mivel ő nem értette Nagy Tamást, Rósa meg nem értette volna Félixet, í­gy az edző inkább leí­rta, kezébe nyomta, közben mutogatott, hogy azt adja oda a csapatkapitánynak. Számomra ez volt a vég, ennél tragikomikusabb helyzetet talán csak Bunuel álmodott meg a Burzsoázia diszkrét bája cí­mű filmjében, de az egy kitalált helyzet volt, Nagy Tamás cetlije meg a szemünk előtt vándorolt a feladóhoz. Most jönne a showder következő száma, hogy vajon mit üzent Rósának, és vajon Dini mit is csinált a cetlivel, de tényleg nincs kedvem olcsó poénokkal eltakarni a valóságot.

Még akkor sem, ha egyesek kezdenek viccet gyártani a Fradiból. Pedig ehelyett most hősökre lenne szükségünk, akik kimerik, és ki is tudják húzni az Excaliburt. Olyan emberek kellenének, akik bátran kiállnak a csatamezőn és az „életük árán” is megmentik a Ferencvárost. Tudom, ez túláradó pátosz, egy mesebeli lovagregény, de vajon bí­zhatunk másban is? A szerencse is elhagyott bennünket, hiszen az utolsó két mérkőzésünket simán hozhattuk volna, ha a helyzeteinket értékesí­tjük, ha a kapufák velünk vannak, ha a hátvédjeinkről nem az ellenfél csatára elé pattan a labda. Tény, most olyan korszakot élünk, amikor mindenki bünteti a Fradit. A gond az, hogy ez már nem nyújt vigaszt, és felmentést sem ad a tehetetlenség alól. Vergődünk, és úgy érzem, már nem is sirat minket senki. Már talán szükség sincs a Fradira. Végveszélybe kerültünk és egy cetlivel üzengető bohóccá váltunk.

Bár megfogadtam, hogy nem í­rok a reménytelenségről, de görcsbe rándult a gyomrom és olyan érzések törtek rám, melyeket nagyon nem szeretek, mert azok az elmúlás felé terelik a gondolataimat. Annak meg nem szabad megtörténnie! Ha 1970-ben, a „világ tetején” megtalálták a megoldást, akkor 2011-ben miért ne sikerülne? De vajon kivel? Az edzőcsere törvényszerű és sorsszerű is egyben. A Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves történetében ilyen rosszul még soha nem kezdtünk bajnoki szezont. A kispadon soha nem ült olyan edző, akinek az összesí­tett mérlege: 2 mérkőzésből 2 vereség. Ezt annak ellenére í­rom le, hogy valójában azt sem tudjuk, hogy Nagy Tamás most két mérkőzésre kapott szerepet, vagy ha „más nincs” alapon továbbra is ő marad. Mert akkor még javí­that, bár efelől is vannak kételyeim.

A bizonytalanság is úr lett rajtunk. Ahhoz fáradt és kábult vagyok, hogy felsoroljam azokat a vádpontokat, melyet a legtöbb Fradista szí­vét béní­tja már hetek óta. Bele is fáradtam. Céltalanul lehet puffogtatni, de vajon minek? Csak saját magunkra hozunk szomorúságot, csak saját magunkat lökjük a gödörbe. Mert akik idáig juttatták a Ferencvárost, azok vagy mélyen hallgatnak, vagy üzengetnek, vagy cetliket í­rogatnak, vagy talán már útban vannak Zalaegerszeg irányába.

Mi szurkolók kí­nunkban meg azt találgatjuk, hogy vajon hová tűnt Rósa Dini cetlije. Kérdőjel nélkül, mert nincs senki aki válaszolni is tudna rá.

– lalolib –