Gondolatok a pokol tornácáról

Fradissimo mondta nekem a Paksi mérkőzés után, hogy most egy ideig a Fradi dicső múltjához fog fordulni egy kis erőgyűjtéshez. A csalódásunk pénteken még tovább fokozódott. A mérkőzés után, mint fotelszurkoló megpróbáltam túltenni magam az újabb fiaskón, de már a cikk í­rásakor tudtam, ez nagyon nehéz lesz. Annak ellenére, hogy tudtam azt is, hogy általában nem szoktam sokáig rágódni a csontokon, inkább odaadom szomszédom Füles kutyájának – mert ő még örül is neki -, és megpróbálom saját magam érzéseit és vágyait békésebb és főleg reménykedőbb mederbe terelni.

Be kell hogy valljam, nem nagyon sikerült és ez megrémisztett. Főleg azért, mert a Fradival kapcsolatban éreztem a kiúttalanságot és pont ez az, amit nem szabad hagyni. Mert állí­tólag a remény hal meg utoljára. Ez még igaz is lehet, de a Fradival kapcsolatban azzal a kitétellel igaz, hogy ott a remény haldokolhat, kómába is eshet, de biztosan tudjuk, lesznek orvosok, akik visszahozzák a való életbe. Ahogy Bujtor Istvánról sem tudjuk elképzelni, hogy nem í­gy fog történni. Egy ország „Ötvös Csöpije” és „Bromden főnöke” (micsoda ellentétpár!) van olyan erős, hogy legyőzze a nehézségeket. Mert le kell, hogy győzze!

Bennünk is kell lennie annyi tartásnak, hogy ez sikerüljön. Ezért, most néhány gondolat erejéig én is a múlthoz fordulok. Talán azért, hogy a múlttal bizonyí­tsam, voltak hasonló rossz időszakok a Fradi életében és ültünk mi már többször a pokol képzeletbeli tornácán.

1985. Ha most a Muzeális Lapszemle rovatomat í­rnám, biztos felidézném a kor fontosabb eseményeit azért, hogy jobban el tudjuk helyezni a megfakult újságok hasábjait a gondolatainkban. De most nem teszem, mert az újságok helyett az adatbankunkat és saját emlékeimet próbálom előcsalogatni. Volt egy év, amikor először került igazán veszélybe az NB1-es tagságunk. Akkor nem a jogtalan kizárás fenyegette a csapatot, hanem az akkori teljesí­tmény. Egy nagyon vékony hajszál választotta el a Fradit a kieséstől, a pokol tornácán ültünk és Sárosi László nyugodtsága kellett ahhoz, hogy Vincze Gézától átvéve az edzőséget, az utolsó 10 fordulóban sikerüljön bent tartani a csapatot. Mindössze három pont választotta el a Fradit a kieséstől, de a végén úgy ünnepeltük a bennmaradást, mintha bajnokságot nyertünk volna. A lexikális adatokon kí­vül arra azért emlékszem, a kudarcok ellenére a nézők kitartottak. Mert akkor még volt összefogás, volt egy közös cél, amit Ferencvárosnak hí­vtak, és ezért mindenki képes volt egy emberként kiállni és szurkolni. Pedig tényleg kötéltáncot jártunk a pokol tornácán, de eszünkbe sem jutott belelökni mindenkit, akinek köze volt ahhoz a produkcióhoz. Az meg véletlenül sem jutott volna egyikünk eszébe sem, amit tegnap az egyik fórumon olvastam egy kommentezőtől, aki úgy gondolta, ha Holczer Ádám még egyszer a kapuba áll, felmegy hozzá és eltöri a lábát.

Tudom, akkor más időket éltünk, és bár diktatúrában teltek a napjaink, ennyi indulat és erőszak nem feszült az emberekben. Volt egy közös álom, a szabadság utáni vágy, és volt egy Ferencváros, ami mindezt megtestesí­tette. Mert akkor egy Fradi meccs erről is szólt, egy csendes tüntetésről. Talán azért is volt nagyobb az összefogás, mert egyszerűen nem hagyhattuk elillanni a vágyainkat.

Most sem szabadna. Ahogy akkor bí­ztunk a gyógyulásban, ahogy akkor bí­ztunk a csapatban: Zsiborás – Szántó G. , Pintér , Horváth R. – Takács László , Bánki J. , Rab , Rubold – Zsinka , Szabadi , Pölöskei.
Szándékosan ezt a csapatösszeállí­tást emlí­tem, mert 1985. május 18.-én a Népstadionban (akkor még úgy hí­vták, de ezzel nem mondok túl nagy újdonságot), már Sárosi Laci bácsi irányí­tásával vertük az örök riválist, az Újpestet 1:0-ra, Szabadi góljával. A mérkőzés után tombolt és ünnepelt a közönség, bár akkor még „végveszélyben” voltunk. Ha figyelmesen megnézzük a névsort, nem volt ez olyan rossz csapat, de valahogy nem sikerült semmi.

Ezzel a hasonlattal természetesen nem akarom feloldozni a mai csapatot. Mert ha ez lett volna a szándékom, akkor az 1962/63-as bajnokságot emlí­tem, ahol az első 5 fordulóban 2 döntetlen mellé 3 vereség párosult. Ráadásul ez még hollywoodi happy end-del is végződött, hiszen abban az évben bajnokságot nyertünk!

Végül is, akkor mi volt a célom az egész emlékezéssel? Elsősorban saját magam lelki békéjének a helyreállí­tása és a remény, hogy ez másoknál is hatni fog. Mert dühösen, felkorbácsolt indulatok mellett nem szabad elengedni a csapatot Szombathelyre, majd utána Kaposvárra. Tudniuk kell, hogy a hirtelen támadt elkeseredettség ellenére, még kitartunk, még bizakodunk, még hisszük, hogy van kiút. Mert, ha most minden haragunkat rájuk zúdí­tjuk, azzal a teljes bizonytalanságba is taszí­tjuk őket. Tudom, mondhatjuk az, hogy nekik kötelességük a helytállás, hiszen ezért kapják a fizetésüket. De tudnunk kell azt is, hogy a foci egy más iparág, ráadásul ha ezt még zöld-fehérben is kell űzniük, egyből a pokol tornácán találhatják magukat. Talán egy kicsit meg is érdemelnének abból a tűzből, de azért vigyázzunk, hamar felcsaphatnak a lángok, melyek pillanatok alatt terjednek tovább és égetnek fel mindent. Nekünk meg vigyázni rá az értékeinkre, vigyázni kell az álmainkra, mert mindezeket csak közös erővel tudjuk tovább vinni.

Az meg nem lehet kérdés, hogy közösen akarjuk a szebb jövőt. Ehhez a csapatnak nyugalomra és még több munkára, még több fegyelemre van szüksége. És ami a lényeg, további bizalomra és még több szurkolásra. Mert még hiszem, hogy együtt sikerülni fog!

Ezért kell visszarángatni a csapatot a pokol tornácáról, ezért kell mindenkinek segí­teni ebben, akinek a szí­ve továbbra is zöld-fehér.

– Lalolib –