Gondolatok a pokol tornácáról
Fradissimo mondta nekem a Paksi mérkőzés után, hogy most egy ideig a Fradi dicső múltjához fog fordulni egy kis erőgyűjtéshez. A csalódásunk pénteken még tovább fokozódott. A mérkőzés után, mint fotelszurkoló megpróbáltam túltenni magam az újabb fiaskón, de már a cikk írásakor tudtam, ez nagyon nehéz lesz. Annak ellenére, hogy tudtam azt is, hogy általában nem szoktam sokáig rágódni a csontokon, inkább odaadom szomszédom Füles kutyájának – mert ő még örül is neki -, és megpróbálom saját magam érzéseit és vágyait békésebb és főleg reménykedőbb mederbe terelni.
Be kell hogy valljam, nem nagyon sikerült és ez megrémisztett. Főleg azért, mert a Fradival kapcsolatban éreztem a kiúttalanságot és pont ez az, amit nem szabad hagyni. Mert állítólag a remény hal meg utoljára. Ez még igaz is lehet, de a Fradival kapcsolatban azzal a kitétellel igaz, hogy ott a remény haldokolhat, kómába is eshet, de biztosan tudjuk, lesznek orvosok, akik visszahozzák a való életbe. Ahogy Bujtor Istvánról sem tudjuk elképzelni, hogy nem így fog történni. Egy ország „Ötvös Csöpije” és „Bromden főnöke” (micsoda ellentétpár!) van olyan erős, hogy legyőzze a nehézségeket. Mert le kell, hogy győzze!
Bennünk is kell lennie annyi tartásnak, hogy ez sikerüljön. Ezért, most néhány gondolat erejéig én is a múlthoz fordulok. Talán azért, hogy a múlttal bizonyítsam, voltak hasonló rossz időszakok a Fradi életében és ültünk mi már többször a pokol képzeletbeli tornácán.
1985. Ha most a Muzeális Lapszemle rovatomat írnám, biztos felidézném a kor fontosabb eseményeit azért, hogy jobban el tudjuk helyezni a megfakult újságok hasábjait a gondolatainkban. De most nem teszem, mert az újságok helyett az adatbankunkat és saját emlékeimet próbálom előcsalogatni. Volt egy év, amikor először került igazán veszélybe az NB1-es tagságunk. Akkor nem a jogtalan kizárás fenyegette a csapatot, hanem az akkori teljesítmény. Egy nagyon vékony hajszál választotta el a Fradit a kieséstől, a pokol tornácán ültünk és Sárosi László nyugodtsága kellett ahhoz, hogy Vincze Gézától átvéve az edzőséget, az utolsó 10 fordulóban sikerüljön bent tartani a csapatot. Mindössze három pont választotta el a Fradit a kieséstől, de a végén úgy ünnepeltük a bennmaradást, mintha bajnokságot nyertünk volna. A lexikális adatokon kívül arra azért emlékszem, a kudarcok ellenére a nézők kitartottak. Mert akkor még volt összefogás, volt egy közös cél, amit Ferencvárosnak hívtak, és ezért mindenki képes volt egy emberként kiállni és szurkolni. Pedig tényleg kötéltáncot jártunk a pokol tornácán, de eszünkbe sem jutott belelökni mindenkit, akinek köze volt ahhoz a produkcióhoz. Az meg véletlenül sem jutott volna egyikünk eszébe sem, amit tegnap az egyik fórumon olvastam egy kommentezőtől, aki úgy gondolta, ha Holczer Ádám még egyszer a kapuba áll, felmegy hozzá és eltöri a lábát.
Tudom, akkor más időket éltünk, és bár diktatúrában teltek a napjaink, ennyi indulat és erőszak nem feszült az emberekben. Volt egy közös álom, a szabadság utáni vágy, és volt egy Ferencváros, ami mindezt megtestesítette. Mert akkor egy Fradi meccs erről is szólt, egy csendes tüntetésről. Talán azért is volt nagyobb az összefogás, mert egyszerűen nem hagyhattuk elillanni a vágyainkat.
Most sem szabadna. Ahogy akkor bíztunk a gyógyulásban, ahogy akkor bíztunk a csapatban: Zsiborás – Szántó G. , Pintér , Horváth R. – Takács László , Bánki J. , Rab , Rubold – Zsinka , Szabadi , Pölöskei.
Szándékosan ezt a csapatösszeállítást említem, mert 1985. május 18.-én a Népstadionban (akkor még úgy hívták, de ezzel nem mondok túl nagy újdonságot), már Sárosi Laci bácsi irányításával vertük az örök riválist, az Újpestet 1:0-ra, Szabadi góljával. A mérkőzés után tombolt és ünnepelt a közönség, bár akkor még „végveszélyben” voltunk. Ha figyelmesen megnézzük a névsort, nem volt ez olyan rossz csapat, de valahogy nem sikerült semmi.
Ezzel a hasonlattal természetesen nem akarom feloldozni a mai csapatot. Mert ha ez lett volna a szándékom, akkor az 1962/63-as bajnokságot említem, ahol az első 5 fordulóban 2 döntetlen mellé 3 vereség párosult. Ráadásul ez még hollywoodi happy end-del is végződött, hiszen abban az évben bajnokságot nyertünk!
Végül is, akkor mi volt a célom az egész emlékezéssel? Elsősorban saját magam lelki békéjének a helyreállítása és a remény, hogy ez másoknál is hatni fog. Mert dühösen, felkorbácsolt indulatok mellett nem szabad elengedni a csapatot Szombathelyre, majd utána Kaposvárra. Tudniuk kell, hogy a hirtelen támadt elkeseredettség ellenére, még kitartunk, még bizakodunk, még hisszük, hogy van kiút. Mert, ha most minden haragunkat rájuk zúdítjuk, azzal a teljes bizonytalanságba is taszítjuk őket. Tudom, mondhatjuk az, hogy nekik kötelességük a helytállás, hiszen ezért kapják a fizetésüket. De tudnunk kell azt is, hogy a foci egy más iparág, ráadásul ha ezt még zöld-fehérben is kell űzniük, egyből a pokol tornácán találhatják magukat. Talán egy kicsit meg is érdemelnének abból a tűzből, de azért vigyázzunk, hamar felcsaphatnak a lángok, melyek pillanatok alatt terjednek tovább és égetnek fel mindent. Nekünk meg vigyázni rá az értékeinkre, vigyázni kell az álmainkra, mert mindezeket csak közös erővel tudjuk tovább vinni.
Az meg nem lehet kérdés, hogy közösen akarjuk a szebb jövőt. Ehhez a csapatnak nyugalomra és még több munkára, még több fegyelemre van szüksége. És ami a lényeg, további bizalomra és még több szurkolásra. Mert még hiszem, hogy együtt sikerülni fog!
Ezért kell visszarángatni a csapatot a pokol tornácáról, ezért kell mindenkinek segíteni ebben, akinek a szíve továbbra is zöld-fehér.
– Lalolib –
6 hozzászólás a(z) Gondolatok a pokol tornácáról bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
mjozef, a „zsoldos hadsereg” szívtelen játékánál, szerintem csak Morrison lecserélésére gondolhatsz, mert különben nagyon nincs igazad. A sikertelenség oka ennél sokkal összetetebb. Bár meggyőződésem, hogy ebben a keretben több van, de azt be kell látnunk, hogy a ZTE meccs után erősen túlértékeltük. Az új játékosokat egyenlőre nem tudjuk beilleszteni, két kulcsfontosságú poszton is „terített betli” az eddigi teljesítmény. Gondolok itt Holczerra, -akire én nem haragszom, főleg nem törném el a lábát – de láthatóan nem a Ferencváros kapujába való. A másik Ferenczi, aki képtelen gólhelyzetbe kerülni, ha mégis sikerül eltöketlenkedi. A legnagyobb problémát mégis Davisonban látom. Számomra egyértelmű, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a kerettel. Makacsul ragaszkodik a rossz döntéseihez és Istenért sem változtatna a megszokott tizenegyén. Jelenleg nagyon sötéten látom a közeljövőt, talán csak újabb erősítések adnák vissza a hitemet. Ettől függetlenül, természetesen nem fordulok el a csapattól, továbbra is reménykedem a jobb folytatásban, csak jelenleg még csak pislákolni sem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén… Hajrá Fradi! Lalolib, Neked üzenem, hogy őrizd meg töretlenül a hitedet és tápláld ezt belénk is!:)
ezt sajnos tényleg nehéz megélni, de túl kell lennünk rajta. az élet megy tovább, nem nyalogathatjuk a sebeinket olyan sokáig, mert szerdán itt az újabb feladat.
Ismét egy remek írás, magvas gondolatok. A kommentekben igazi emberi megnyilvánulásokkal.
Nem annyira vészes a helyzet, nézzétek csak meg a Haladás-Videoton meccs eredményét! A sereghajtó verte a listavezetőt.
Érdekes bajnoki idény lesz ez, meglátjátok. A csapatnak mentálisan kell helyrebillennie! A fejekben kéne fényt gyújtani és a teli pelust kidobni! Illúzióim nekem sincsenek a csapat bajnoki címével kapcsolatban, de már csak azért is HAJRÁ FRADI!
Mert rosszul játszani szabad, de lelketlenül nem! Ezért kell lelkesíteni őket, szurkolni nekik!
mjozef22!
Annak ellenére, hogy van egy íratlan szabályom, hogy a saját írásomhoz nem kommentelek, de egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül amit írtál. Két dolgot említenék. Zsoldos hadseregnek nevezni a csapatot, már ne haragudj, de egy kicsit demagóg, mert mindenki zsoldos, aki manapság élsportolónak vallja magát. „Büntetésül” már háromszor megnéztem a mérkőzést, és azon azért vitatkoznék, hogy nem volt akarat. Én inkább egy totális bénultságot éreztem ami a legjobban akkor jött ki (hasonlóan a Paks elleni mérkőzéshez) amikor esélyünk lett volna a fordításra. Ennek meg komoly pszichés okai vannak, amin lehet ugyan mosolyogni, de gumiszobát sem szabadna felhúzni a Szentély mellé, tehát meg kell oldani.
A másik dolog az a bosszú. Bevallom Neked, hogy én nem azért vártam ezt a mérkőzést, hogy a kecskeméti vasason álljunk bosszút a 3 évvel ezelőtti jogtalan kizárás miatt. Amikor kivonultak a csapatok, nem ez járt az eszembe, mert a bosszúnál vannak sokkal fontosabb dolgok is.
A néha-néha előforduló bocsánatkérést én alapból hülyeségnek és gyerekes dolognak tartom, így nem is várom el. Azt azonban igen, hogy tegyék tisztába magukat, és cseréljék ki a telepiszkolt pelenkát!
Kedves Barátom!
Azért is itt válaszolok, mert ennek az oldalnak kitalálásában és szerkesztésében fontos szerepet töltesz be és őszintén egy kicsit butaságnak tartom, hogy a gondolataid most nem illeszkednek az oldal szellemiségébe, de ezt most az „írói munkásságod részének” tekintem.
Barátsággal, Lalolib, akinek néha elgurul a gyógyszere, de mindent megtesz azért, hogy megtalálja! 🙂
Lalolib!
írásod remek és egy ilyen kezdés szerintem is bármikor belefér. DE ne kerteljünk, keressünk kapaszkodókat, meneküljünk a múltba és ezáltal felmentve a bűnösöket. Vezetőt, edzőt, játékost, egy szóval a zsoldosokat (tisztelet a kevés kivételnek). Lélekben három éve készültünk mi szurkolók erre a mérkőzésre, a MÉRKŐZÉSRE! A vereséget is nehéz lett volna megemészteni, de azt, hogy meg is aláztak bennünket, na azt már ne kelljen megbocsátani, mert mi Fradisták vagyunk felkiálltással.
Lehet balszerencsés egy csapat, foghat ki rossz napot a kapus, ilyen van, az fáj, de holnap tovább lépünk. mert mi Fradisták vagyunk. Ezt a mérkőzést nem Holczer bukta el, aki látta az soha sem fogja elfelejteni, hogy az akarat,
az alázat minimális szikrája sem lobogot a ZSOLDOS HADSEREG szemébe.
Sok mindent meg lehet bocsátani, de ezt soha sem fogom, nyerhetünk tőlem zsinórba akár tízszer is, ezt a bűnt semmi sem oldozza fel.
Kedves olvasóink!
A fenti oldalunktól kicsit szokatlan hangnemet, kérem engedjék meg nekem. Azért egy hozzászólásban írtam le „nagyon tömören és visszafogottan” az érzéseimet, mert az oldal szellemiségéhez, ma csak fradissimo és Lalolib írásai illeszkedtek bele. Talán csak papírra nem vetett írásom címét osztanék meg mindenkivel:
NE KÉRJETEK BOCSÁNATOT, MERT FOGALMATOK SINCS, HOGY MIT TETTETEK!
Mindenkit várok szeretettel a fórumon. Hajrá Fradi!
-mj- akinek nem gurult el a gyógyszere 😉
Kedves Lalolib! Ismételten megemelem nem létező kalapomat az írásod előtt!