Hatvankilenc kisember

— Száger sporttárs, elhoztam a fiamat. Tudja, a múltkor már beszéltem róla, rettenetesen szeret futballozni.

Sipos Károly, a Fradik B-közép „örökös tagja” mutatta be í­gy a fiát a kölyökcsapat egyik edzésén.

A fiú ott szerénykedett apja háta mögött. Leste, várta az edző Száger Mihály szavait. Vajon mit mond. Jöhet, vagy nem. A válasz egy pár pillanatig késett.

Pedig mikor elindult otthonról az apjával, milyen szépen elképzelte. Bevonul az öltözőbe, a szertáros kikészí­ti számára a csukát, a mezt, a nadrágot, s ami a legfontosabb, a zöld-fehér sportszárat… Kifut a tribünökkel övezett pályára, s egy kis bemelegí­tő mozgás után a 16-os elé áll. Odaszól a szélsőnek, hogy félmagasan adja be a labdát, s ő rettenetes bombát indí­t a kapura. A labda mintha zsinóron húznák, a felső sarokba vágódik. Ezt meglátja a nagycsapat edzője és boldogan öleli magához.

— Bravó, fiam! Te vagy a mi reménységünk. Ne is fáraszd magadat tovább, menj szépen haza, s pénteken gyere ki az első csapat edzésére. Ja, és mond meg az iskolában, hogy tanulmányaidat ezentúl magánúton végzed …

Az élet azonban néha más, mint ahogy elképzeljük.

— No és, hogy állsz az iskolában, fiacskám? — Bumm! volt az igazi bomba. A kérdést minden bizonnyal hozzá intézte az edző. Mindenre számí­tott, csak erre nem.
— Az iskolában…? Hát… A fiút az apja segí­tette ki zavarából.
— Bizony rosszul áll a fiú. Négyből bukott. Nem szeret tanulni.
— Hát akikor fiam nem veszünk be. Akkor gyere, ha kijaví­tottad a rossz jegyeket.

… Most, most el fog süllyedni minden. Ez nem lehet igaz…

S mikor fél év múlva visszatért; boldogan állt az edző elé.

— Kijaví­tottam a rossz jegyeket!
— Akkor boldogan befogadunk fiam.

Azóta a zöld-fehéreknél rúgja a labdát a Karcsi gyerek. Lehet, hogy nem lesz belőle válogatott, de hogy ember lesz, az biztos.

Mert í­gy van ez a Fradinál. Első a kötelesség, az iskola. Ezt megmondták a legutóbbi szülői értekezleten is. Ezen sem kell csodálkozni — a kölyökcsapat rendszeres szülői értekezletet tart. Megbeszéli problémáit. Segí­tenek a szülőknek, a szülők az edzőknek, í­gy van ez rendjén, hiszen az edzők vállára súlyos felelőség nehezedik.

Hatvankilenc gyerek életútját kell eligazí­tani, Nemcsak a zöld gyepen, az életben is.
Hatvankilenc gyerek… Szelí­dek és szilajak, tehetségesek és kevésbé tehetségesek, tizenkét-évesék, meg tizenöt-évesek. Hatvankilenc kisember…

Ahány, annyi féle. Egyszerű számtan alapján hat csapatra való és három tartalék. De hát itt nem egyszerű számok a gyerekek. Ez mind szép és jó dolog, de lesz-e belőlük futballista? Lesz! Van közöttük egy tizenkét éves gyerek — Varga Zoli a neve, — bámulatosan jól bánik a labdával. Aztán itt van Monoki Béla, a jobbszélső. A szakemberek Sándor Csikarhoz hasonlí­tják. Villámgyors, s nagyszerűen cselez.

S itt ugrál előttünk a sokszoros magyar válogatott Lázár Gyula fia. Ő is tehetséges, megkérdezem tőle, szeret-e itt lenni? A válasz:
— Nagyon.
— És miért?
— Imádok focizni, meg aztán zöld-fehér a szí­nünk.

Mit mondhat erre a riporter! Csak í­gy tovább, gyerekek! S ne felejtsétek el soha a taní­tó mestereket.

Lakatos György
Képes Sport – 1957 szeptember

Komlós Tibor felvételei