Hegyi Iván búcsúja Albert Flóriántól

Hétfő hajnalban, hetvenéves korában elhunyt Albert Flórián, az FTC négyszeres bajnok, 75-szörös válogatott, 1964-ben Eb-bronzérmes, 1972-ben Eb-negyedik, VVK-győztes futball-legendája, az egyetlen magyar játékos, aki elnyerte az Aranylabdát.

Nekünk, akik csak filmen láttuk futballozni Puskás Öcsit és társait, az első volt az egyenlők között. A mi generációnk elalélt Bene Feri, Farkas Jancsi, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos vagy Varga Zoli játékától, de Flóri, az Flóri volt, a centerek centerének karizmájától még Houdini sem tudott volna szabadulni. Engem leginkább azért nyűgözött le, mert mindenki tudta, hogy elkéri a labdát a félpályánál, aztán megpróbálja kicselezni az egész védelmet – még a kapust is –, hogy a szóló végén flegmán besétáljon a kapuba. Az csak mese, hogy akkoriban négyszögletes volt a labda. Klasszis hátvédek sokasága igyekezett megállí­tani, itthon és külföldön egyaránt, ám ha Flóri elindult, még ezek a nagyszerű futballisták is (hányan és hányszor!) dőltek, mint a homokzsák…

A barátomnak mondhattam, de nem ez befolyásol, mert már kölyökként, amikor még személyesen nem ismertem, úgy néztem rá, akár egy félistenre. Gyerekkor… Más halandó tinédzserként még azért izgul, hogy fel tudja-e mondani a leckét a matekórán, Albert viszont tizennyolc évesen már bohócot csinált előbb a jugoszlávok, majd a nyugatnémetek hí­res játékosaiból: 1959-ben Belgrádban (4-2) három, Budapesten, az NSZK ellen (4-3) két gólt szerzett. Az utóbbi meccsen bemutatott szlalomja a védjegyévé vált, de korántsem azért, mert egyszeri és megismételhetetlen volt: mint tudjuk, szí­nre vitt ilyesmit még rengetegszer.

De nem „szállt el” magától. A köztudatban úgy élt, mint egy balerina – vagy inkább (beceneve alapján) mint egy „Császár” –, ezzel szemben egyszer megemlí­tettem neki, micsoda nagy embernek hihette magát 1960-ban, amikor kettőt bevágott az angoloknak (2-0), mire csodálkozva rám nézett: „Viccelsz? Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.” A futball iránti alázatára jellemző, hogy eleinte hajnali négykor kelt Őrszentmiklóson, bevonatozott Pestre, és a Madách Gimnáziumban, majd az Üllői úton eltöltött órák után, késő este csak Veresegyházig ment vasúton, onnan – miután a szárnyvonal utolsó szerelvényét már nem érte el – hazafutott. És másnap négykor kezdte az egészet elölről…

Futni egyébként nem szeretett. A fizikuma nem volt lehengerlő, éppenséggel különösebben gyorsnak sem lehetett mondani. Annál nagyobb szó, hogy bámulatos mozgásával úgy haladt előre, mintha nem lenne ellenfél. Az Aranylabda elnyerésének évében (1967) valóságos szenzációt keltett, hogy az Újpest ellen (3-0) a tizenhatos vonaláról zúdí­totta a labdát a felső lécre, ahonnan az a hálóba vágódott. „Kintről” ugyanis a legritkább esetben lőtt. Neki az volt a gól, ha öt méterről gurí­tott a kapuba, miután többen feküdtek a pázsiton, mint annak idején a Csele pataknál…

És termelt szépen. Az FTC-ben 351 bajnoki meccsen 256, a válogatottban 75 mérkőzésen 31 alkalommal „köszönt be”. Ha az utóbbi számot a fiatalok kissé keveslik, nyomban hozzátesszük: huszonöt éves korától hátravont (irányí­tó) középcsatárt játszott a nemzeti együttesben. Baróti Lajos szövetségi kapitány nem merte megmondani neki, mi a terve, ezért segí­tője, Illovszky Rudolf ment oda Alberthez egy párizsi edzőmeccs előtt: „Flórikám, Flórikám, vissza kellene jönni kicsit…” – Rudi bácsi, nekem?! – képedt el a 9-es számú bálvány, mire a nagymester azt válaszolta: Nézzünk meg egy félidőt. Ha nem sikerül, a szünetben sérültet jelenthetsz.”

A Császár utóbb egy szót sem szólt. Nem, hiszen úgy játszott, hogy szem-száj elállt, elvégre többszörösen zseniális képességei voltak. Tudott, ugyebár, lebilincselően trükközni, a gólérzéke vetekedett technikai kvalitásaival, aztán az is kiderült: dirigensként Ferencsikkel konkurál. „Három az egyben” – í­gy lehetett volna reklámozni, bár annál jobban semmi sem hirdethette nagyságát, amilyen frenetikus előadásokat nyújtott hétről hétre.

Abban az értelemben is művésznek tetszett, ahogyan eljátszotta, miféle bántalmazásokat kell elszenvednie. Magunk közt: könnyen esett, majd feltérdelt, széttárta a kezeit, és abban a pillanatban tí­zezrek ugrottak fel a Népstadion lelátóin, hogy mit művelnek szegény Flórival! Hatása alá vonta a publikumot, huszonkét ragyogó játékos között is folyton rá kellett tekinteni, a védők figyelmét viszont elvonta azzal, hogy nemegyszer csí­pőre tette a kezét, úgy álldogált a pályán. „Pihentem” – mesélt erről utóbb, de hamar kifújta magát, mert a következő pillanatokban már megint jobbra, balra küldött a cseleivel mindenkit…

Annyi nagy meccse volt, hogy nem lehet kiválasztani a legnagyobbat. Jugoszláviáról, az NSZK-ról, Angliáról már megemlékeztünk. De itt van még egy Anglia (az 1962-es vb-ről): azon a találkozón (2-1) is a félvonalról vitte a labdát a kapuig. Ugyancsak császári módon játszott a chilei világbajnokságon a bolgárok ellen („szerény” 6-1, Albert mesterhármasával), továbbá 1964-ben, az Eb negyeddöntőjében, Párizsban (3-1) vagy 1966-ban, a brazilokkal szemben a felejthetetlen 3-1 alkalmával. A liverpooli vb-meccs után ő és Farkas János egyaránt 10-es osztályzatot kapott…

A dél-amerikaiak olyannyira elájultak tőle, hogy 1967 elején jutalomjátékra utazhatott a legnépszerűbb brazil klubhoz, a világon ma már 30 milliós szurkolótábort felmutató Flamengóhoz. Ez talán még az Aranylabda értékét is eléri, csakúgy, mint az, hogy 1968 őszén a Brazí­lia–Világválogatott meccsen szerepelhetett a riói Maracanában, ahol a FIFA All Star tizenhatos keretének negyede magyar volt. Rajta kí­vül Farkas, Novák Dezső és Szűcs Lajos lépett fel a találkozón, és a 2-1-es mérkőzésen a gálacsapat egyetlen gólját ő szerezte.

Ezen kí­vül volt, hogy hatot vágott be a Debrecennek (1960), ötöt az Ózdnak (1966), és élete nagy pillanatai közé tartozott, hogy 1963-ban a Bazilikában esküdött örök hűséget Bukovics (Bársony) Irén szí­nésznőnek. Ezen megint csak el lehet tűnődni: vajon hány embernek engedték volna meg 1963 Magyarországán, hogy a Bazilikában házasodjék? De Flóri frigye társadalmi esemény volt, ugyanúgy, mint az, ha zöld-fehér Ford Taurusával végighajtott a városon.

Az utóbbi évtizedekben már nem vezetett: rendszeresen a BKV járataival ment az Üllői útra. A ferencvárosi stadion 2007 óta az ő nevét viseli, de akadt időszak – micsoda szégyen, persze nem rá nézve –, melynek során a mellékbejáraton kellett közlekednie, mivel a szobáját leválasztották a főlépcsőháztól. Ez hasonló keserűséggel töltötte el, mint az, hogy nem játszhatott vb- vagy Eb-döntőt, meg az, hogy 1969 júniusában gyakorlatilag véget ért futballuralkodói pályája. Engedahl dán kapus olyan brutálisan rúgta fel, hogy Albert már soha többé nem lett az a páratlan labdarúgó, aki addig volt. Ha nincs e sérülés, alighanem befogja a legtöbbszörös (101-szeres) magyar válogatott Bozsik Józsefet, de í­gy is azon a pulpituson van, amelyen Schlosser, Orth, Puskás és a többi halhatatlan.

Az egyetemes labdarúgás legragyogóbb alakjainak egyikétől kell most búcsút venni. Az ember szí­ve elszorul, de a könnyek közt nem csekély vigasz, ha arra gondolunk: mennyi örömöt szerzett ez az óriási egyéniség nekünk, mindannyiunknak. Semmi túlzott pátosz nincs abban, hogy Albert Flórián Magyarország történelmének egy darabja marad. Magam emléktáblát állí­tanék neki Angyalföldön, ahol először lakott a fővárosban, miután Budapestre költözött.

Az otthona a XIII. kerületben a Gömb utcában volt.

A labda nagy művésze hol másutt lakott volna?

(Hegyi Iván, Népszabadság)